Mézbarna

Negyvenkettő

42. Fejezet

Delia

Az utakon sétálva, a tekintetem ide oda cikázott. Mindenki sietősre vette a figurát, érezhető volt a félelem. Rettegtek az emberek az éjszaka eljövetelétől. Nem csodálom, hisz a lázadók nem kíméltek senkit. Boldog, boldogtalant meggyilkoltak.

Az amúgy nyugodt kis csendes utcák, mára már, igazi horrorisztikusnak bizonyultak. A gyerekeket szinte nem is engedték ki, a felnőttek csak akkor közlekedtek, ha nagyon muszáj volt. Legtöbben inkább, az otthonuk biztonságában maradtak.

Na de mi van azokkal, akik a nyomornegyedbe laktak? Őszintén? Nem is akartam belegondolni...

Ahogyan az erdő felé sétáltam, eddig fel sem tűnt, hogy milyen messze is van tőlünk. Legutóbb, mikor a szüleim házában jártam, se perc alatt itt találtam magam. Bármennyire is próbáltam húzni az időt. Most pedig, mindenegyes megtett lépésem, mintha csak egy tyúklépésnyi lett volna. Ki érti ezt?

Éppen ezeken gondolkoztam, amikor meghallottam egy rekedtes, mély, idős férfi hangot. Pontosabban úgy, hogy a nevemet kiáltozza. Azon nyomban megtorpantam és megpördültem a tengelyem körül. 

Na és akkor ott, szembetaláltam magam, azzal az emberrel, akivel ha nem cselekszem időben, réges-rég házasok lennénk.
— Michael? Maga meg mit keres itt? — ráncoltam össze a szemöldökömet. A pasas nem igazán hasonlított, az egy hónappal ezelőtti énjéhez.

A ruhái szinte rongyokból álltak, itt-ott lyukak borították és borzasztóan koszosak is voltak. Az arca is csupa mocsok volt, a hajáról nem is beszélve. Elnyűtt papucsa megszakadva, na és az arca...te jó ég!
— Óh, te szépséges Delia! — ahogyan kiejtette a nevemet, mintha fájdalmak gyötörték volna, behunyta a szemeit.

Azokat a szemeit, amik nem mellesleg vérben úsztak.
— Mi baja van? — rágtam a szám szélét. Hirtelen újra, rám szegezte véreres szemeit és megnyalta a kicserepesedett száját. Nem is kell mondanom, nagyon rossz érzés kerített hatalmába.

— Látod mit tettél velem? — mutatott magára. Óvatosan megráztam a fejem, hogy nem, baromira nem értem, miről is hadovál ott nekem. — Amikor apád elmondta, hogy elszöktél és hogy az esküvőnket így le kell mondanunk...tönkretettél. — oké, ahogy Michael beszélt, egyre inkább dühösebbnek tűnt, ami igencsak félelmet okozott bennem.

— Michael, nem értem miről beszél! Egyszer találkoztunk, azt is anyámék jóvoltából. Sőt, még azon a találkozón sem történt közöttünk semmi! Kérem fejezze ezt be, hogy rám akarja hárítani, hogy hogyan is és miért ment tönkre az élete! — világosítottam fel, hogy képben legyen, én már nem az a kis, félénk lány vagyok, akivel régen váltott pár szót.

Ahogy sejtettem, megdöbbent a reakciómon.
— Ez nem holmi összevissza beszéd! — dörrent rám hirtelen. — Minden szavam igaz! Belegondoltam, hogy nem lehetsz az enyém és...én valósággal beleőrültem! Annyira gyönyörű vagy, mindened úgy ahogy van és létezik! Na de a szemed...— nyelt egy hatalmasat. Oké, mikor is kellene elfutnom? Nagyon kellemetlen volt, ezt mind az ő szájából végighallgatni...

— Nem Delia, ha az enyém nem lehetsz, akkor senki másé sem. — inkább magát győzködte, mintsem engem. A tekintete olyan elszánt volt, hogy azt hittem menten elrabol és magával visz. Ami lehet, sőt biztos, hogy meg is történt volna, mivel Michael tett felém egy lépést. Igen ám, csak mire elkaphatta volna a karomat, a semmiből eldördült egy lövés.

Minden lassított felvételben történt. A golyó eltalálta Michaelt. Egy pillanat erejéig még rám nézett, majd a lábaimnál összeesett.
— Michael! — kiáltottam fel hirtelen és a szám elé kaptam a kezem. — Basszameg! — leakartam hozzá hajolni, de félő volt, hogy az a valaki aki őt lelőtte, könnyűszívvel ereszt, az én fejembe is egy golyót.

Bármennyire is lesokkolt az egész, nem tehettem mást, futásnak eredtem az eredeti célom felé. A gondolataim csak úgy kattogtak. Ki lehetett az? Miért tette? És ha Michaelt lelőtte, engem miért nem? Lett volna rá esélye bőven! A térdeim remegtek mint a kocsonya, bakker, mi a fene folyik itt?

Zihálva futottam, a lábaim már szinte görcsben álltak. A nap már teljesen lement, előjött az éjszaka. És akkor beugrott! Egy lázadó volt. Egy kibaszott lázadó, ölte meg Michaelt. Várjunk csak, ennek semmi értelme!

Michael leszegényedett, semmi köze nem volt már a kormányhoz, vagy bármihez. Kétlem, hogy befolyásoló tényező lett volna, az ellenség számára az az idősember. Nem tudom...de azt igen, hogy ebben a történetben semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik.

Ahogy futottam át az utcákon, a vér a fülemben hangosan dübörgött. Egy lélek sem volt odakinn és reménykedtem benne, hogy nem most fog betalálni egy lázadó és akar majd megölni.

Azt hittem, soha nem érek el az erdő kezdetéhez. A térdeimre támaszkodva, kapkodtam levegő után. Amint újra normálisan lélegeztem, hangosan kifújtam a belélegzett oxigént és felegyenesedtem. Az erdő mélyéről, lövöldözések zaja csapta meg a fülemet. Jaj ne! A többiek!

Kissé bepánikolva, óvatosan elkezdtem befelé indulni. Fogalmam sincs, hogy ha harcolnak, én mit fogok tudni csinálni. Hiszen, még egy nyamvadt fegyver sem volt a kezemben. Egyedül aztán sokra megyek...

Egyre közelebb és közelebb jutottam a helyszínre, a hangok pedig, egyre csak erősödtek. Aztán, hirtelenjében, egy pillanat múlva, azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről és ott helyben elpatkolok. Nem viccelek, annyira megijedtem amikor, konkrétan a semmiből, egy kéz tapadt az ajkaimra és szorosan befogták azt. Kétségbeesetten rugdalózni kezdtem és kapálózni, mire az idegen, a testéhez préselt.

Ismerős test. Amint meghallottam Carlos nyugtató szavait, amit a fülembe suttogott, azonnal elernyedt a testem.
— Nyugodj meg Delia! — mondogatta újra és újra. Behunytam a szememet és egy másodperctöredékéig, csak élveztem a közelségét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozhat valaki, még ha csak pár órahosszáig is.

— Carlos. — fordultam felé, majd néztem fel rá. Azonnal elengedett és hátrált egy lépést. A szívem abban a pillanatban darabokra hullott.
— Mit keresel itt? — kérdezte, visszafojtott hangon. Szomorúan a szemébe néztem.
— Nem akarlak elhagyni, hát nem érted? Én szere...mmm. — nem hagyta, hogy kimondjam a szavakat, mert a mutatóujját, az ajkaimra nyomta és lecsitított.

— Hallgass! — rázta a fejét, még mindig az ujját, a számon tartva. Finoman lefejtettem róla és mélyen a szemébe néztem.
— Mi történt itt? — mutattam a hátam mögé, ahol kezdett minden lecsendesedni. Carlos a tekintetét, le sem véve rólam, csendben figyelt.

— Nem tudom. Szerintem rájuk támadtak. — sóhajtotta.
— Te miért nem voltál ott? — ráncoltam a szemöldökömet, mert ez nagyon zavaros volt. Megtámadták a katonákat és Carlos nincs ott? Na nem...
— Járőrözni voltam pár emberrel, de mikor elindultunk, nagyon fura volt az egész. — vonta össze ő is a szemöldökét.

— Mármint? Mi volt fura? — rágtam a szám szélét idegesen.
— Rossz érzésem volt, ezért is indultam el szétnézni. Megakartam találni, hogy hol rejtőznek el, azok a nyomorultak. Mikor elindultam a fiúkkal, láttam, hogy valamelyik lázadó megfigyelte a csapatot, pontosabban azokat, akik maradtak. — rázta a fejét idegesen. Egy nagyon hangos lövés dördült el, mire összerezzentem.

Carlos megfogta a karomat és magához rántott. Szorosan átkarolta a vállaimat és így tartott. A fejem a mellkasán pihent. A szívem olyan sebességgel vert, hogy majdnem elájultam. Biztosan az ijedtségtől volt, nem pedig attól, hogy a férfi akibe szerelmes vagyok, újra szorosan ölel, mindennek ellenére ami történt.....:)

— Miért nem megyünk oda? — fúrtam bele az arcomat méginkább, a mellkasába.
— Megakarsz halni? — kérdezte halkan.
— Semmiképpen. Szeretném ha megbocsátanál nekem. — sóhajtottam. Carlos teste kissé megfeszült.
— Erről majd akkor beszélünk, ha vége a háborúnak. — válaszolta nekem.

Hangosan kifújtam, az addig benntartott levegőmet és a szememet forgattam.
— Értem, tehát akkor soha. — dünnyögtem az orrom alatt.