Mézbarna

Huszonhat

26. Fejezet

Delia

Életemben nem éreztem még ennyire azt, hogy fel kell állnom. Erőszakosan letöröltem a könnyeimet az arcomról és mély levegőt vettem. Nincs lehetetlen! Behunytam a szemeimet, elszámoltam háromig, majd újult erővel feltápászkodtam.

Megtudom csinálni, mindenhez akarat kell! Eddig nem igazán akartam a dolgokat véghezvinni, de ezen módomban állt változtatni. Méghozzá most, azonnal!

Carlos összes biztató mondatai, folyamatosan lejátszódtak a fejemben. Még magamnak sem mertem igazán bevallani, de ez is erőt kovácsolt belém. Kifújtam az utolsó, addig benntartott levegőmet és elindultam a megmaradt zsákokhoz.

Öt zsák nem foghat ki rajtam! Gondoltam magamban, viszont amint a kezembe kaptam a huszonhatodik homokzsákot és megtettem vele két lépést, eltaknyoltam. Az arcom egyenesen, a poros földben kötött ki. Úgy éreztem, hogy a düh elárasztja az egész testemet.

Egy hatalmas morgás kíséretében, lábra kecmeregtem és felkaptam a zsákot. Újra elindultam, ezúttal esés nélkül. Sikeresen teljesítettem. A maradék zsákot is sikerült felcipelnem, igaz az utolsónál ismét eltaknyoltam, ami következtében, a bal karomat, eléggé be is ütöttem, de nem adtam fel. Aminek meg is lett a gyümölcse.

— Na Carlos! Ezt neked! — vigyorogtam a domb tetején állva, körbenézve a művemen.

Gyorsan leporoltam a ruhámat és az arcomat, ittam egy kis vizet és útnak eredtem. Na nem a szobám felé vetettem az irányt, nem! Egyenest az akadálypályához mentem, a hatalmas kőoszlophoz.

Ahogy odafelé ballagtam, próbáltam csillapítani, hevesen dobogó szívemet, ahogyan arra gondoltam, hogy Carlos hogyan nézett rám. Ki kell vernem a pasast a fejemből, komolyan ez már felért egy fertőzéssel!

Megráztam a fejemet és magamra fordítottam a figyelmemet. Most vagy soha, bizonyítanom kell. Nem akarom, hogy elküldjenek innen. Ez nem történhet meg, de viszont úgy érzem, kifutottam az időből. Holnap van a "nagy teszt", amin eldől minden. Ki marad és kinek kell távoznia.

Minden erőmet bele kell adnom és a legjobbakat kihozni a dologból. Igen, ezt fogom tenni. Látni akarom, Carlos ideges tekintetét, amint rájön arra, hogy nekem igenis itt a helyem! Ez az, ami leginkább éltet most, jelen pillanatban.

Mikor megérkeztem a kőoszlophoz, kissé elbizonytalanodtam, ahogyan felnéztem rá. Akkorát nyeltem, mint akinek, egy görögdinnye méretű gombócot kellett volna, letuszkolnia a torkán. Hogy hogyan fogok oda feljutni? Na ez, egy nagyon jó kérdés.

Pár pillanat elbambulás után, fogtam és odalépkedtem a faasztalhoz, amin ott volt az a hatalmas doboz letéve. Felkattintottam a kapcsokat és kis hezitálás után, óvatosan kiemeltem az egyik, majd a másik szalagra kötött fémkarikát. Most valahogy könnyebbnek tűntek, mint mikor múltkor, Carlos rám kötötte őket. Fura.

Kézbe fogtam a karikákat és visszalibbentem az oszlophoz. A szám szélét harapdálva gondolkoztam azon, hogy hogyan kellene nekivágnom. De egyszerűen nem tudtam.

Úgy döntöttem, hogy maradok annál a módszernél, amit Carlos mutatott. Így hát felkötöttem a csuklóimra a szalagokat. Nem mondom, eléggé lehúzták a karjaimat, de erőt vettem magamon és kihúztam magam.

Mély levegőt vettem, átkaroltam a kőoszlopot és elkezdtem felhúzni magamat rajta. A negyedéig sem jutottam, azonnal leestem. Eléggé beütöttem a fenekemet és magamban átkokat szórtam Carlosra, amiért ő, minden bizonnyal nyugodtan alukál, nekem pedig itt kell szenvednem.

Feltápászkodtam és újult erővel nekileselkedtem a feladatnak. Most, majdnem a felééig jutottam, de ismét feladta a karom a szolgálatot és újra csak a földön landoltam. Kiterülve feküdtem a poros, sáros dagonyában. Mindenem tiszta sár volt, a karomon néhány heg ékeskedett és vér szivárgott belőlük. De nem érdekelt.

Ahogy a fekete égboltot kémleltem, a több milliárd csillaggal vegyítve, megfogadtam, hogy úgyis megcsinálom. Tudtam, hogy megoldom a feladatot, már csak azt kellett kiokoskodnom, hogy hogyan fogom végigcsinálni.

Na és akkor beugrott. Lehunytam a szemeimet, de csak egy pillanatra. Amint megszületett a hirtelen ötlet a fejemben, azonnal kinyitottam őket és izgatottan pattantam fel.

Lenéztem a két kezemre, amire a szalagok voltak kötve, majd gyorsan ki is oldottam azokat. Marokra fogtam a bal, majd a jobb szalagot és a kőoszlophoz álltam újra. Ahelyett, hogy átöleltem volna az oszlopot, meglendítettem egyszerre, a két szalagra kötött fémkarikát, az oszlop túloldalán.

Ahogy sejtettem, összecsavarodtak, így biztosítva a felmászásomat.
— Mekkora zseni vagy, Delia! — vigyorogtam magamba. Megrántottam a szalagokat, hogy biztosan tartanak-e, majd elkezdtem lassan felmászni.

Óvatosan, meggondoltan másztam egyre feljebb és feljebb. A verejték gyöngyökben állt a homlokomon, de nem érdekelt. Már teljesen mindegy volt a kinéztem. Életemben nem voltam még ennyire mocskos, mint amióta idekerültem a katonasághoz.

Csak húztam és húztam magam. Már csak két húzás választott el, a céltól, hogy felérjek a tetejére, amikor hirtelen bevillant a szüleim arca és utolsó hozzám intézett mondatuk. „Férjhez fogsz menni, ha pedig nem, akkor nem vagy többé a lányunk!"

A kezeim remegni kezdtek és elvesztettem az erőmet. Zuhantam...és amíg földre nem érkeztem, esküszöm, a szívem egyetlen egy ütemet sem vert. Amint belecsapódtam a sárba, újra megtelt a tüdőm levegővel.

Olyan volt minden, mint amikor sokáig vagy a víz alatt, aztán hirtelen lebénulsz, nem tudsz megmozdulni és a pániktól, elfogy a levegőd. De amikor feljutsz a felszínre, újra lélegzel.

Szorosan összezártam a szemeimet és nem engedtem utat a sírásnak. Nem volt időm sajnálni magam. Olyan dolgokra kezdtem el gondolni, amik erőt adtak. Azaz, Carlosra. Számomra is érthetetlen volt, hogy ennyi idő után, hogy lehet rám ekkora hatással, ez az idegen férfi. De bármennyire is ellene voltam, sajnos nem változtatott a tényen, miszerint belőle merítem az erőmet.

Miután a légzésem normalizálódott, feltápászkodtam és elszántan elkezdtem újra megmászni az oszlopot. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de mire felértem a tetejére, a nap elkezdett feljönni. Amint leültem az oszlop tetejére, akkora mázsás súly esett le a szívemről, hogy szinte hallottam, ahogy földet ér.

Úgy éreztem, hogy minden fájdalmamat, mindent ami bántott és bennem volt, lent hagytam a sárban. Tudom, kicsit furán hangzik, de akkor ott, úgy éreztem.

Az oszlop tetején, minden más volt. Beláttam az egész tábort szinte. A sátrakat, a faházakat, az ebédlőt és a hatalmas erdőt is. A levegő frissebbnek érződött és jól esett a meggyötört testemnek.

Bizonyítottam. Ha másnak nem is, de magamnak már mindenképp. A vigyort az arcomról, nem lehetett volna letörölni. Az addig érzett fáradtságom, tovatűnt és telis tele lettem energiával. Már alig vártam, hogy felkeljenek a többiek és meglássák, hogy igen, én, Delia Walsh, megcsináltam! Megugrottam a lehetetlent.

De a legjobban, Carlos véleményére voltam kíváncsi. Azt akartam, hogy végre elismerést kapjak tőle. Nem mindenki érdemli ki, de aki igen, az minden bizonnyal tényleg erős személy. Bárhogyan is fog erről az egészről vélekedni Carlos, az csak jó lehet. Vagyis, nagyon remélem...