15. - A Győzelem napja

319 18 4
                                    

Alekszandr

A bróm segítségével aludt valamennyit, ám az altató hatása ellenére is hamarabb ébredt mindenkinél. Megmosakodott, megfésülködött, majd felvette a frissen tisztított és vasalt egyenruháját, amit édesanyja készített ki neki. A konyhába ment, ott elszívott egy cigarettát, míg várta, hogy lefőjön a kávé. A nap még nem jött fel egészen, de már kékesszürkébe fordult az éjjel az utcai lámpák fénye felett.

Averkijre gondolt, mint mindig, próbált vigaszt találni az együtt töltött szép percekben az ilyen magányos reggeleken. Elképzelte tenyerét a meztelen derekán, meleg súlyát a mellkasán, kócos fejét az álla alatt. Lehajolva csókot nyomna a homlokára, Kapitánykának becézné, Averkij pedig dorombolna karjaiban. Sosem hitte, hogy valaki ennyire hiányozhat neki, ott tátongott mellkasán az űr, amit Averkij hagyott maga után.

Aznap nem maradt magára sokáig, pedig nem számított rá, hogy ilyen korai órán bárki ébren lesz. Az illető papucsban csattogott a konyha felé, Alekszandr már a járásáról felismerte húgát.

– Jó reggelt – köszöntötte a belépő Natasát.

A lány öklével dörzsölgette szemét, dünnyögött valamit, amit Alekszandr nem értett, majd bátyjára hunyorgott.

– Az kávé? – bökött az Alekszandr kezében lévő csészére.

– Nem, vodka – felelt szenvtelenül a férfi.

– Azt is elfogadom.

– Hogyisne...!

Natasa elővett egy csészét, töltött magának a kávéból, és lehuppant Alekszandrral szemben az egyik székre.

– Nem örülsz nekünk? – szegezte hirtelen Alekszandrnak. – Őszintén.

– Miért ne örülnék? – pislogott megütközve a főhadnagy.

– Mert olyan levertnek tűnsz.

– Még hat óra sincs, Natasa, milyen legyek korán reggel?

– Hát, nem tudom... – A lány megfújta a kávét. – Habár a mama szerint mostanában mindig ilyen nyomott vagy,

– Kedves, hogy kibeszéltek a hátam mögött – dörmögte Alekszandr.

– Nem szeretsz itt, Leningrádban lenni? – faggatta Natasa.

– Dehogynem szeretek itt lenni. Tetszik a város, szeretem a munkámat. Jó itt – jelentette ki, mintegy magát is győzködve.

Averkij nélkül elvesztette fényét a város, belefásult a munkába.

Natasa hümmögött, óvatosan belekortyolt a kávéba. Kicsit ficergett a széken, mindkét lábát maga alá húzta, hosszú, az alvástól kócos fekete haja a térdét söpörte.

– Akkor Zinovij miatt vagy ideges? – kérdezte. Alekszandr, aki épp a szájához emelte a csészét, összerándult, majdnem kávét cseppentve a tiszta egyenruhára. – Feszültnek tűntetek. Haragszotok egymásra, azért nem akart Zinovij először elkísérni minket?

– Dehogy, nem haragszunk egymásra – tiltakozott Alekszandr. – Ne elemezgess itt korán reggel – intette le Natasát, amikor a lány megint szólásra nyitotta száját. – Elég hosszú lesz enélkül is a napom.

– Csak beszélgetek veled, bátyuska.

– És a viselt dolgaimról kell neked velem beszélgetni?

– Hé, te beleszólsz az egész életembe, én meg nem tudhatok rólad semmit? Hogy van ez?

– Én a bátyád vagyok, ráadásul sokkal idősebb tőled.

– Elég öreg vagy, az tény – pimaszkodott Natasa.

Az örök határsértő: Demarkációs vonalonWhere stories live. Discover now