10. - Régi rossz szokások

191 20 4
                                    

tw: drog használat


Alekszandr

Egy szemhunyásnyit sem aludt napok óta.

Bejárt dolgozni, de maga sem tudta, mit csinál szolgálatban. Nem beszélt senkivel, nem ebédelt a többiekkel, mindenkinek kurtán és érdektelenül válaszolt. Bogdanov rákérdezett, hogy beteg-e vagy valami rossz dolog történt, mire Alekszandr csak a fejét rázta. Nem merte kinyitni a száját, hogy azt mondja "megvagyok", mert félt, felettese előtt bukna ki belőle a zokogás.

Hiányolta a magyarországi laktanyát. Amikor összevesztek Kapitánykával, elrejtőzhetett a fegyverraktárban, sorra suvickolta a gépfegyvereket. Ez most nem veszekedés volt, ez örökre szólt, soha többet nem ölelhette Averkijt, soha többet nem lehetett az övé. Alekszandr mindennél jobban szeretett volna elbújni abban a raktárban, hogy magányában gyászolhassa az elmúlt szerelmet.

Két nappal a szakítás után levelet kapott Zinovijtól, barátja a tavaszra jellemző derűlátó hangulatban írt. Alekszandr aznap szolgálat után egy nyilvános fülkéből felhívta Zinovijt, még a hivatalban érte.

– A jövő héten Gorkijba megyek – újságolta vidáman a férfi –, remélem, sikerül találkoznom a járási vezetővel. – Alekszandr kedvetlenül felelgetett, mire Zinovij rákérdezett: – Baj van?

– Van, igen, ami azt illeti... – Alekszandr a készülék felé fordult, hogy a járókelők ne lássák a fájdalomtól eltorzult arcát. – Szakítottam vele – bökte ki.

Csend.

– Ó... – lehelte alig hallhatóan Zinovij, mintha szék csikordult volna a túloldalon. – Szása, én... Nagyon sajnálom. – Őszintén hangzott. – Szeretnél beszélni róla?

– Nem is tudom... – motyogta Alekszandr.

– Mi történt? – érdeklődött Zinovij.

– Az édesapja megfenyegette, hogy ha nem szakít velem, és nősül meg, akkor kiteszi a kínai határra.

– Micsoda?! – hüledezett Zinovij. – Hiszen ez kegyetlen!

– Az – értett egyet Alekszandr.

– És ezért szakított veled?

– Nem. – Meg kellett küzdenie a szavakkal. – Én szakítottam vele.

– Ó... – hallotta újra. – Jaj, Szása... – sóhajtott Zinovij.

– Féltem őt – vallotta be Alekszandr. – Ráadásul mi van, ha így esélye lesz egy jobb életre? Most szomorú, de lehet, majd egy év múlva visszagondol rá, és rádöbben, hogy ennél jobb dolog nem történhetett volna vele.

Zinovij hallgatott.

– Miért nem hiszed el, hogy valakinek te lehetsz az az esély a jobb életre? – kérdezte.

Alekszandr erre nem tudott válaszolni.

Dása és Marja észrevették, hogy szomorkodott az elmúlt napokban. Igyekeztek a kedvében járni, édesanyja a kedvencét sütötte, Dása pedig minden este leültette maga mellé, hogy a hímzése felett szóval tartsa Alekszandrot. Néha megpróbált puhatolózni, Alekszandr ilyenkor nemes egyszerűséggel felállt mellőle, elvonult a szobájába.

A szakítás után néhány nappal egy este Vaszilijtól is táviratot kapott, arra kérte Alekszandrot, hogy látogasson el hozzá. Ő elment barátjához, noha semmi jóra nem számított. Vaszilij arcáról semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni, amikor a férfi ajtót nyitott, ezt – ismerve Vaszilijt – önmagában még nem tartotta baljós előjelnek.

Az örök határsértő: Demarkációs vonalonUnde poveștirile trăiesc. Descoperă acum