Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

13. - Sztavrogin és Verhovenszkij

megjegyzés: dőlttel szedtem a sorokat, amik nem tőlem, hanem Dosztojevszkijtől származnak

Averkij (végig)

"1938. április 14.

Moszkva sokkal nagyobb, mint Harkov. Sokkal másabb. Folyton haza akarok menni.

Éjszaka dolgozom, nappal alszok, kevés napsütést látok. Legfeljebb korán reggel, de akkor olyan fáradt vagyok, hogy nem érdekel.

Volkov azt mondja, hogy egyelőre csak megfigyelek. Hamarosan megkapom az első ügyem.

1938. április 20.

Nem tudom lerázni magamról a honvágyat.

Volkov még nem adta nekem a feladatot, amiről beszélt. Vajon mit kell majd tennem?

Már így is többet tettem, mint valaha gondoltam, hogy fogok.

Keveset alszok, túl világos van, akárhogy húzom a függönyt. Amit az éjjel látok, nem zavar, de a mamára sokat gondolok.

Sokat gondolok Gluscsenkóra is. Magam sem értem"

– Ki az a Gluscsenko? – pillantott fel Averkij Kovanlenkóra, aki épp teát tett le elé az asztalra.

– Egy milicista tiszt volt, itt szolgált Harkovban – felelt az öreg. – Mikolka és ő jó barátok voltak.

– Értem – dünnyögte Averkij.

Feljegyezte a papírjára: "Gluscsenko – barátok vagy több?"

Aztán folytatta az olvasást:

"1938. április 30.

Minden este megígérem magamnak, hogy reggel elsétálok a Vörös térre.

Minden reggel túl fáradt vagyok hozzá.

Úgy szeretnék hazamenni."

Averkijnek elfacsarodott a szíve. Hiszen még gyerek! A saját bizonytalanságára emlékeztette, ő is megrémült, amikor először öltöztették egyenruhába, először lökték a katonatiszti pályára. Neki azonban megadatott az a kiváltság, hogy támaszkodhatott a családjára és Vaszilijra. Szolidniszkijnek nem volt senkije Moszkvában.

Gyakran emlegette Gluscsenkót és a férfi mosolyát. Averkij ebben is felismerte saját kamaszkorát, tizenhat évesen őt is megragadták bizonyos vonások férfiakban, amiket aztán a rajongásig szeretett: Sztojatov állának szép vonala, Vaszilij mosolygós tekintete, Ivan uralkodói magabiztos tartása. Közel érezte magához Szolidniszkijt, közelebb, mint valaha bárkit is. Szeretett volna az oldalak közé lépni, elmondani neki, hogy ugyanezt érezte, érzi, egyikük sincs többé egyedül.

Gluscsenko neve alá feljegyezte Volkovét, aki mentorálta Szolidniszkijt. A fiú sokat írt róla, a munkáról azonban épphogy elejtett egy-két szót. Averkij arra gyanakodott, hogy vagy félt róla írni, vagy képtelen volt szavakkal kifejezni az élményeit.

A sok tőmondatban írt bejegyzés után hirtelen Szolidniszkij írása sokkal izgatottabbnak hatott, betűi összekuszálódtak, Averkijnek beletelt egy kis időbe, míg kibogarászott egy-egy szót:

"1938. június 30.

Az ügy Sz. ezredesé. Azt kapom.

Volkovnál volt késő este, amikor behívtak engem is a kapitányhoz. Bemutatott. Nem tetszik az ezredes, túl nyájas.

Volkov azt mondta neki, hogy én veszem át az ügyét. Szerinte kész vagyok. Sz. szerint kölyök vagyok. De azért megkaptam az aktát.

És akkor látom! Ez ő!