Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

1. - A leningrádi tetők felett

Averkij

"Drága Kapitányka!

Amikor ezt a levelem olvasod, én már messze járok tőled, messze a szabad sztyeppéken...

Csak ugratlak. A megbeszélt napon érkezem. Felhívlak majd még Moszkvából, amint megérkeztem az állomásra. Úgy döntöttem, egy hetet maradok, odahaza is szeretnék egy kis időt eltölteni a családdal, mielőtt jelentkezem Gorkijban a laktanyán.

A családomnak azt mondtam, hogy a költözés miatt töltök el néhány napot Leningrádban. Talán nem is ártana intézkedni egy kicsit, tudod, lakást keresni meg ilyesmik. Arra gondoltam, hogy a mamának is kinézhetnénk egy klinikát, ahol gondját viselnék. Mit gondolsz, tudnál érdeklődni valamelyik ismerősödnél? Te mindenhol ismersz valakit.

Alig várom, hogy ismét lássalak, folyton rád gondolok, és arra, milyen jó lesz megölelni, megcsókolni téged. Mondjuk már ez a nyomorult laktanya is egészen a szívemhez nőtt, bár egy kicsit talán unalmas, mióta te meg Vaszilij nem vagytok itt, hogy megkeserítsétek a napjainkat. Az itteni fiúk hiányoznak fognak. Úgy szét vagyunk szórva mindenfelé a Szovjetunióban, szerintem sosem fogom őket látni többé.

Na, nem kesergek itt neked, hiszen mégiscsak hazamehetek nemsokára, veled és a családommal lehetek, ez a legnagyobb ajándék nekem. Sokat nem írok, mert hamarosan úgyis beszélhetünk.

Szeretlek, Kapitányka.

Forrón csókollak,

Alekszja"

Mióta megkapta a levelet, Averkij legalább tucatszor elolvasta, izgatottan várta, hogy Alekszandr végre megérkezzen. Csípősen hideg volt az a januári este, apró hópelyhek kavarogtak az utcai lámpák fényében. Averkij belépett az állomás fűtött csarnokába, léptei koppantak a behordott latyaktól piszkos márványon, visszhangozva pattantak le a magas falakról. Éppen csak páran lézengtek ott valamelyik kései járatra várva, valamint a milícia két tagja járőrözött, ráérősen sétáltak el az egyetlen nyitva lévő kassza irányába.

Averkij átvágott a csarnokon, a peronokhoz sétált, szemével az érkező járatokat hirdető táblát kereste, hova fog begurulni a moszkvai vonat. Az egyik hátsó vágányra érkezett a szerelvény, Averkij sietősen indult el arra. Szíve a torkában dobogott, legszívesebben szökdécselt volna örömében. Nem zavarta a havat hordó, felerősödő szél, a csikorgó hideg, hiszen hamarosan úgyis Alekszandr ölelésében lehetett.

Elszívott egy cigarettát, amíg várt, az egyik oszlopnak támaszkodott, idegesen járt lába a csizmában. Arra gondolt, hogy ezúttal minden más lesz. Ezt várták, és amikor eljött, mégis olyan ijesztővé vált. Ez egy új kezdet, a közös életük kezdete volt, és Averkij azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Ő maga is, ezért járt kitartóan az orvosához, gyógyszereket szedett, és bár természetén nem sokat tudott változtatni, a hisztériás és dührohamok elkerülték. Nem szedett be mindenféle ismeretlenek által felkínált pirulákat, nem részegedett le állandóan, nemet tudott mondani – Alekszandrért megérte ez is és a kellemetlen terápia is.

Várakoztak rajta kívül néhányan a peronon, nem túl sokan, és Averkij azon tűnődött, hogy ha egy csókot nem is, azért egy ölelést talán megengedhetnek maguknak. A kihelyezett hamusba nyomta a cigarettáját, amikor felharsant a moszkvai szerelvény érkezését bejelentő hang, Averkij izgatottan lépett közelebb. A vonat komótosan gurult be az állomásra, majd egy utolsó szisszenéssel megállt, kinyíltak az ajtók, és leszálltak az első emberek a szerelvényről.

Averkij a nyakát nyújtogatta, szemével Alekszandrot kereste, remélte, nem fognak elsétálni egymás mellett. Aggodalma feleslegesnek bizonyult, ugyanis hamar kiszúrta Alekszandrot; magas termetével, tiszti egyenruhájával könnyedén kitűnt a többiek közül. Averkij nem rohant hozzá rögtön, egy kicsit gyönyörködött benne. Alekszandr egyik kezét zsebre dugta, a másikkal a vállán átvetett táska pántját tartotta. Nem viselte sem egyensapkáját, sem kucsmáját, fekete hajától elütött a sűrű tincsek között megülő hó. Homlokráncolva pásztázta a tömeget maga körül, Averkijt kereshette.