6. - Apák és fiúk

222 23 4
                                    

Alekszandr

A farönk nagy csattanással nyílt szét a balta alatt, a széthasított fa tompa puffanással esett a kamra padlójára. Alekszandr leeresztette a fejszét, kivette szájából a félig elszívott csikket, kifújta a füstöt. Takarításra váró gépfegyverek híján favágással foglalta el magát. Kicsit fázott a keze, de nem törődött vele, a tevékenység és a frissen vágott fa illata kezdte megnyugtatni zaklatott idegeit.

Előző este csúnyán összeveszett nemcsak Natasával, hanem Poljával is. A húgáról ugyanis kiderült, hogy barátja van, és az az alak, akivel Alekszandr reggel látta, nem egy barátnője, hanem az a fiú, akivel jár.

– Azt már nem! – mennydörögte Alekszandr. – Megtiltom, hogy találkozz vele!

Natasa egyenes háttal ült előtte, félelem nélkül nézett bátyja szemei közé.

– Nem tilthatod meg nekem, hogy találkozzak vele! – jelentette ki. – Én tiltom meg, hogy te találkozz vele!

Húga szemtelenkedése váratlanul érte Alekszandrot.

– Te tiltasz el engem tőle?! – kerekedtek el szemei. – Mit képzelsz te...

– Nem vagy az apám! – replikázott Natasa.

– Örülj neki, hogy nem az öreg áll itt! – mordult fel Alekszandr. – Ne félj, tőle olyat kapnál, hogy halálod napjáig emlegetnéd! Vagy ha nem te, akkor az a...

– Elég már! – lépett közéjük Polja. – Te ne pimaszkodj! – nézett Natasára. – Te meg ne tegyél úgy, mintha te lennél az úr a háznál! – aztán Alekszandrra.

– Igazán?! – Alekszandrot elfutotta a méreg. – Jó, ha nem én vagyok az úr a háznál, akkor most azonnal visszamegyek Gorkijba! Meglátjuk, mihez kezdtek nélkülem! Majd az a pojáca Kabanov fogja az egész családot ellátni?!

– Pasa igenis gondoskodik rólunk! – kelt sógora védelmére Natasa, talpra szökkent, Polja mellé állt. Polja jóval alacsonyabb volt Alekszandrnál, Natasa viszont nem maradt el bátyjától olyan sokkal. – Itthon sem vagy, mit tudod te, milyen itt?! Csak azért, mert hazajössz egy hétre, te nagyságos alhadnagy, még nem rendelkezhetsz velünk, ahogy kedved tartja!

Alekszandr sosem szerette a családja szemére vetni, mennyi mindent megtett értük, húga hálátlansága azonban feldühítette.

– Tudod, kinek köszönheted, hogy olyan kényelmesen ellehetsz itthon a te drága udvarlóddal?! – kiabálta. – Nekem! Önként rohadok ott a hadseregben, hogy nektek ne legyen rám gondotok! A legutolsó kopejkáig elküldök nektek mindent, amit tudok! Én támogatlak titeket, mióta csak betöltöttem a tizennyolcat! Te meg mit csinálsz?! Valami falusi idiótával enyelegsz, és van pofád azt mondani, hogy semmi szükségetek rám!

Édesanyjuk ekkor állt fel az asztaltól, két kezét a fülére szorítva berohant a szobájába. Zinocska, aki addig nem kelt fel a bóbiskolásból, a csapódó ajtó zajára felriadt, és felsírt. Dása ajánlkozott, hogy felveszi, és magával vitte Nyikolajt is, aki anyjába kapaszkodva, könnyező szemekkel nézte a kibontakozó jelenetet. Alekszandr elszégyellte magát. Ugyanígy sírt fel Nataska is, ugyanígy vitte át a másik szobába a hüppögő, megszeppent Aljosát és Polját, amikor az apjuk üvöltött az anyjukkal.

Natasa lángoló tekintettel meredt bátyjára, Polja kezeit tördelve ácsorgott közöttük. Alekszandr látta húgán, hogy még folytatná a vitát, ő viszont belefáradt, ezért fogta cigarettáját, elindult a kijárat felé.

A kilincshez ért keze, amikor Natasa utána szólt:

– Akkor megyek el veled Leningrádba, ha hagyod, hogy csatlakozzak a hadsereghez.

Az örök határsértő: Demarkációs vonalonМесто, где живут истории. Откройте их для себя