Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

12. - Az út Harkovba vezet

Averkij

Május kilencedikére Sztojatov ezredes közbenjárásával helyet szerzett magának a Vörös téri felvonulásra. Azt tervezte, hogy a parádé előtt vagy után elmegy Ivanhoz, és kérdőre vonja.

Előtte azonban kért egy egyhetes szabadságot, összepakolta holmiját egy hátizsákba, és május elsején, amikor mindenki a majálisra készült, elindult Harkovba. Senkinek sem szólt, csupán egy üzenetet hagyott hátra a konyhaasztalon Vaszilijnak: "Ne aggódj értem, Harkovba mentem. Kérlek, ne mondd el senkinek. Amint tudlak, felhívlak, és mindent megmagyarázok. Averkij"

Hagyott egy másik üzenetet is. Kétszer írta meg, mert elsőre széttépte, aztán meggondolta magát, mégis megírta a rövid levelet. A papírt négyfelé hajtotta, ráírta Alekszja nevét, és hajnalban, amikor a vonathoz ment, bedobta a postaládába a Krasznoarmejszkaján.

Civilben utazott, egy fehér inget és sötét, vászon nadrágot viselt. Zsebében ott lapult a papírzacskó, benne három a tablettákból, mindegyiket a felére törte. Tudta, hogy szüksége lesz a józan eszére az úton, viszont félt, ha hirtelen abbahagyja, még rosszabbul lesz.

A Moszkvoszkijról a Leningrádszkijre érkezett, onnan aztán át kellett utaznia a Kijevszkijre. Moszkva nyüzsgött, mint mindig, a szülők, akiket az izgatott gyerekek korán felráztak az ágyból, már kosarakkal, babakocsikkal és játékokkal felpakolva a legközelebbi majálisra tartottak. Averkij meg sem látta a májust köszöntő zászlókat és transzparenseket, célirányosan haladt a Kijevszkijen a kassza, aztán az ukrán fővárosba tartó vonat felé.

Az első osztályú kocsiban bement egy még üres fülkébe, feldobta holmiját a poggyásztartóra, majd elnyúlt az ágyon. Zsebéhez kapott, kivette a papírzacskót, és lenyelt egy fél pirulát. Összekulcsolta ujjait mellkasán, lehunyta szemét, próbált elaludni.

Fogalma sem volt, hova megy, azt sem igazán tudta, hogy miért. Kezdte megkérdőjelezni, hogy egyáltalán épeszű még, és hogy Szolidniszkij rejtélye valójában ugyanolyan függőség, mint a zsebében lévő ópium. Akárhogyan is, bízott benne, hogy ha Moszkva nem is akart a múltról beszélni, Szolidniszkij – vagyis Kovalenko – otthona, Harkov majd megnyílik előtte.

Alekszandr

A május elsejét családjával töltötte. Sétáltak a Lenin parkban, megnézték a Petropavlovszkaja erődöt, onnan a Palota hídon és téren át a Nyári kertbe mentek. Vendéglőben ebédeltek, a kertben hideg kvaszt vettek egy utcai árustól, beszélgettek és élvezték a májusi napsütést. Alekszandr igyekezett élvezni az időt a családjával, olykor viszont szívébe szúrt Averkij hiánya. Mit meg nem adott volna érte, hogy a kapitány velük lehessen...!

Késő délután értek haza, Dása Marjába karolva vezette az idős asszonyt, mindketten kimerültek, de mosolyogtak. Alekszandr a gondolataiba mélyedve követte őket. Meg sem hallotta, amikor Dása rácsodálkozott, hogy egy levél sarka lógott ki a postaládájukból.

– Pedig ma nem jár a posta, én már csak tudom! – nevetett a nő.

Elengedte Marját, az asszony Alekszandrba kapaszkodott, fia segítségével lépett fel a lépcsőre.

– Ennyit sétálni! – sápítozott. – Borogatni kell majd a térdem. Nem vagyok már a régi, kisfiam.

– Ne öregítse magát, mama – vigyorgott rá Alekszandr. – Még fiatal!

Mögöttük csattant a zár a postaládán. A fordulóból Alekszandr visszanézett Dására, aki homlokát ráncolva olvasta el a lapra írt nevet.

– Alekszja? – mondta ki sógornője.