Nomen est omen?

1. Mindenki valakié

– Nem! – Immakuláta éles hangja úgy hasított bele Buzád biztatásába, mint kés a vajba. – Előbb imádkozunk!

– Egy tortáért? – meredt a nővérére Buzád.

– Azt is az Úr adta, nem?

– Igazából a Cserfalvyban vettem – szájalt vissza Buzád.

Virgíniusz már visszaült a helyére, a tortára tűzött harmincöt gyertya lobogó lángjába meredve hallgatta a veszekedést. Tíz évvel ezelőtt talán még igyekezett volna szétválasztani a testvéreit, de mostanra belefáradt. Nem is értette, az öccsének hogy volt még ennyi ereje küzdeni a sors ellen huszonnyolc évesen.

Virgíniusz előrehajolt, és egy mély lélegzettel elfújta a gyertyákat.

– Virgíniusz! – csattant fel Immakuláta. – Azt mondtam, imádkozzunk! Ezért jöttem ma ki a zárdából?!

Virgíniusz csak legyintett.

– Imádkozzunk.

Végre Immakuláta is leült az asztalhoz, és összekulcsolta a kezét.

– Atyánk – kezdte, és a hangjából valódi áhítat csendült. A főnővér a zárdában biztosan nagyon büszke volt rá minden étkezésnél. – A föld minden javát jóságodból élvezzük. Add, hogy a szent igazságot szomjúhozzuk és éhezzük!

– Ámen – dünnyögte Virgíniusz. Buzád morgott valamit, de azért ő is keresztet vetett, inkább csak Immakuláta kedvéért.

Immakuláta hite olyan volt, mint a tyúk meg a tojás. Senki sem tudta eldönteni, mi volt előbb: a név vagy a hivatás. Buzád – akit Boldog Buzád után neveztek el, ahogy mindenkinek elmondta, mielőtt szájon baszta őket a nevén való röhögésért – a legkevésbé sem hitt ebben az egyházi maszlagban. Virgíniusz pedig... Virgíniusznak már minden mindegy volt.

Nomen est omen, a név kötelez. Ennél jobban már csak az ember édesanyjának emléke kötelezett, különösen, ha illetőt Török Virgíniusznak hívták. És bár Virgíniusz mindig is úgy gondolta, nevetséges dolog életének minden kudarcáért egy szerencsétlen nevet hibáztatni, amit fiúi kötelességből meg sem változtathatott, gyengébb pillanataiban, mint most, ahogy a harmincöt gyertya füstölgő csonkjára bámult, nem tudta nem úgy érezni, hogy valami valamikor nagyon régen elbaszódott.

Harmincöt éves volt, Török Virgíniusznak hívták, az öccsével élt egy túlárazott albérletben, és – nomen est omen – egy nő sem nézett rá soha, nemhogy még meg is érintse. Pont olyan sterilizált volt, mint egy Ken baba, és feleannyira sem jóképű.

Mondtak már neki mindent. Virgíniusz is mondott már magának mindent. Hogy a szex nem az élet alfa és omegája, bármit is mondjanak a reklámok, a filmek, a könyvek, a szóbeszéd. Hogy a világ minden szörnyűségéhez képest milyen nevetséges azon siránkozni, hogy neki nincs heteroszexuális monogám kapcsolata. Hogy vannak emberek, akik nem is éreznek soha szexuális vonzalmat, és milyen jó is lehet nekik. Virgíniusz egy darabig reménykedett benne, hogy talán ővele is ez volt a helyzet, de sajnos, körülbelül akkortájt, amikor Immakuláta bevonult a zárdába, be kellett magának ismernie, hogy őt igenis érdekelték az emberek, csak ő nem érdekelt senkit.

Huszonévesen még dühös volt miatta. Egyre csak gyűlt és gyűlt benne ez a keserűség, amit Buzádban is érzett néha, ez a harag: Nekem miért nem szabad? Nekem miért nem jár? Miért pont nekem nem?

Ilyenkor az édesanyjára gondolt, az utolsó napokra a kórházban, az ablakon beszűrődő hajnali szürkeségre, a vértelen, cserepes ajkakra, a fehér, beesett orcákra. Buzád még csak tizenkét éves volt, késői meglepetés, de Virgíniusz bőven elég idős, hogy az ő vállaira zuhanjon a helyzet. Az a rengeteg álmatlan éjszaka.