Szememfénye

41.

Erik szemszöge:

Halk csipogások, halk beszéd. Nem bírom kinyitni a szemem, csak próbálom. Kitisztulnak a gondolataim, beugranak a rémképek. Nyitogatom a szemeim, és gondolkodom. Hol van Inez?
Az erős fény bántja a szemeimet, de nem érdekel, csak hogy lássam Őt.

Nagyon fájt oldalam, vagy nem is tudom hol, be sem tudtam azonosítani, csak azt, hogy nagyon fáj valahol.

-Felébredtél?-fogta meg valaki a kezem. Pár pillanat után rendesen láttam. Lili volt az.

-Hol van Inez?-tettem fel a mindennél fontosabb kérdést.

-Itt van melletted.-állt el az útból, és megláttam a mellettem lévő ágyon fekvő lányt. A kezei könyökéig be voltak kötözve, orrából és szájából csövek lógtak ki. Annyira szörnyű volt. Mellette ült Marcel, és a kezét fogta.

-Mondd hogy jól van...-csuktam vissza a szemeim, a szörnyű látvány után.

-Te jól vagy Erik? Erre válaszolj előbb.-nézett rám aggódva.

-Engem az nem érdekel! Inez érdekel!-akadtam ki, és újra könnyek folytak le az arcomon.

Az orvos és két ápoló bejött a nagy hangzavarra.

-Kérem, ne idegeskedjen, most volt műtétje, nem tesz jót magának!-fogta meg vállam az orvos.

-Csak tudni akarom, mi van vele.-mondtam el ezt a mondatot már századjára.

-Rendben. Nos. A veséjét megkapta a kislány, sikeres volt. A gyomra és a bélrendszere egy darabja kivételre került, annyira roncsolódott. Egyenlőre nem lélegzik egyedül, ezért lélegeztetőn van, kómában. Ön két-három nap múlva rendbe jön. Ön nélkül most nem lenne itt a barátnője! Gratulálok!-mosolygott.-Reméljük a legjobbakat.-tekintett Inez felé elkomolyodva.

Semmit nem tudtam mondani, csak szavai ismétlődtek a fejemben. Miért nem ébred fel? Azt akarom hogy rám nézzen, beszéljen hozzám! Nem bírom ki ha... Az orvos megnézte a varrásom, majd Inezre is vetett pár pillantást, és kiment a szobából. Megengedte hogy felüljek, ezért Marcel segítségével meg is tettem azt.

-Én...nem tudom mit mondjak..Sajnálom, hogy így viselkedtem veletek..Köszönöm, hogy megmentetted a húgomat..Te tényleg szereted őt..Sajnálom, hogy nem bíztam benned..-mondta kisírt szemekkel, én pedig csak csendben magamhoz öleltem.

-Fel fog ébredni!-mondtam.

Miután elengedtük egymást, Inezre pillantottam, és a szívem összeszorult. Lassan felálltam, és oda csoszogtam mellé. Megfogtam apró kezét, ami jéghideg volt. Arca hófehér, sápadt, nem pedig elpirult, mint mindig, amikor velem van.

-Meggyógyulsz kicsi szerelmem, és mindent rendbe hozunk!-simogattam.

A kórterem ajtaja nyikorogva nyílt ki. Ármin és Ádám jöttek be, és látszólag Ármin nagyon ki volt készülve.

-Istenem, picikém..-állt meg az ágya mellett sírva.-Miért voltam ilyen idióta?-kérdezte Őt nézve.

Elmondtuk neki azt amit az orvos nekünk is elmondott, és látszólag rosszul lett a végére.

-Köszönöm!-jött oda hozzám és ölelt meg.-Feküdj vissza le, nem lenne jó, ha rosszul lennél.-tessékelt vissza az ágyhoz.

-Stefan?-érdeklődtem Inez apja felől.

-Úton van. Azonnal indult ahogy hívtuk, estig ideér.-mondta Marcel.

-Tényleg, most hány óra?-dőltem le az ágyon.

-Fél hat. Én tizenegykor értem ide. A te műtéted két órás volt, inezé 6.-világosított fel. A szívem újra összeszorult.

-Elolvastátok a leveleket?-tettem fel az újabb kérdést.

-Milyen levelek?-néztek rám értetlenül.

-Inez mindenkinek írt egyet.-húztam össze szemeim egy hirtelen fájdalomtól.

-Nem, nem mentem haza egyenesen ide jöttem. Ádi, elhoznád őket?-szólt neki Marc.

-Persze.-hangja halk volt, és teljesen meg volt törve. Nem láttam még ilyennek. Csendben kisétált.

-Megyek vele, nem néz ki valami jól.-puszilta meg Marc fejét Lili, és kiment utána.

-Istenem, kit érdekel ha együtt alszotok, azt se bánom ha összeköltöztök csak keljen már fel...annyira idióta vagyok.-szenvedett sírva a székben Marc. Ármin átölelte a vállát, és vigasztalni próbálta.

-Annyira fáj..-nyöszörögtem sebemet fogva.

-Szóljak valakinek?-jött mellém Marc, én pedig bólintottam, ő pedig eltűnt mellőlem.

-Annyira gyönyörű így is.-simogatta szerelmem arcát Ármin.

-Mindig gyönyörű.-néztem rá fájdalmas mosollyal.

Marcel az orvossal együtt tért vissza a kórterembe, aki fájdalomcsillapítókat adott fájdalmam enyhítésének céljából.

-Erik, holnap felvisszük a pszichológusunkhoz, segít feldolgozni a történteket.-mosolygott, és ki is ment.

-Nem árt...-tettem kezeim arcomra.

Időközben Ádi és Lili visszazértek a borítékokkal kezeikben, amiktől nekem újra görcsbe rándult a gyomrok.
Mindannyian remegő kezekkel nyitották ki a papírokat, és halálos csend ült a kórteremre, csak Inez életfunkcióinak megnyugtatóan csipogása tett boldoggá.

Él. És élni fog!