Sejtettem, hogy Marc nem fog beszélni Inezzel. Velem sem áll szóba, hát majd vele fog. Annyira önfejű, hogy nem hatja meg, hogyha zokogni fog neki a húga sem. Persze, rossz volt nekem is látni, hogy sír, de hát én szóltam neki, hogy nem kéne. Ha nem hallgat rám, nem tudok mit tenni, pedig én csak jót akarok neki. Nem akarom őt szomorúnak látni. Tudom, hogy Marcel megfog nyugodni, és megbékél a helyzettel, de idő kell neki hozzá. Inez túl pánikolós, és fél mindentől. Igyekszem ezt megváltoztatni benne, és segíteni feldolgozni neki az eddigi élete történéseit.
Ki sem láttam a papírhalmok közül, amikor hallottam megcsörreni a telefonom. Azt sem tudtam hol van, de órámon láttam, hogy Ármin hív, ami nem gyakori. Nagynehezen előkerestem az eszközt, és felvettem a telefont.
-Szia, bent van Inez?-kérdezte.
-Szia, nem rég ment el, miért?-írkáltam alá közben a papírokat.
-Nem tudom elérni, ki van kapcsolva. Eléggé megsirattam, csak bocsánatot akarok kérni tőle.-mondta, és itt már leraktam a tollat.
-Megsirattad?-kérdeztem vissza.
-Igen, kicsit lebasztam.-sóhajtott.
-Azt hittem Marcel miatt szomorú. Hazamegyek megnézem mit csinál. Köszi, hogy szóltál.-raktam le a telefont.
Remélem nem fulladt be, mert egyedül nem biztos hogy eljut az asztma sprayig. Inkább hazamegyek és megnézem, minden rendben van e vele, aztán behozom magammal.
Bezártam az irodát, és indultam is haza, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért nem hallgattam meg, és megvigasztaljam. Megpróbáltam én is hívni, de valóban ki volt kapcsolva. Megálltam a ház előtt, és siettem is be.
-Szerelmem!-kiabáltam fel az emeletre, de nem jött válasz, így a szobámba vettem az irányt, de üres volt. Körbementem a házban, de semmi nyoma. Kezdtem megijedni, de gondoltam biztos hazament akkor, ezért vissza pattantam az autóba, és indultam oda. A kormányon idegesen doboltam, és alig vártam, hogy odaérjek. Itt már le sem zártam az autót, csak szaladtam be.
-Inez!-kiabáltam szintén, de semmi válasz. Felmentem a szobájába, de nem volt ott. Kétségbe esve mentem le a lépcsőn, amikor az asztalon észrevettem több borítékot is. A gyomrom remegni kezdett, mikor megláttam, hogy mindegyiken nevek vannak.
-Mondd, hogy nem...-suttogtam magam elé, és remegő kézzel nyitottam ki azt, amin az én nevem állt. Mire száthajtottam a papírt, már folytak a könnyeim, mert éreztem, mi lesz.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
"Egyetlen szerelmem!
Tudtad, hogy gyermekkorom óta szerelmes vagyok beléd? Soha nem gondoltam volna, hogy a szerelmem leszel. Sokkal jobbat érdemelsz nálam. Annyi minden vár még rád. Mindig veled leszek. Egyetlen percet sem bántam meg. Nálad jobb embert kívánni sem tudtam volna. Ez nem a te hibád!! Sajnálom.. Nem bírom tovább.. Nem maradt senkim.. Ma mindenkivel megpróbáltam beszélni, de senki sem figyelt rám..Sokat szenvedek, és nem bírom elviselni a fájdalmat, amit érzek.. Nem tudom feldolgozni, hogy anya, Malvin, és mindenki más elhagyott. Tudd, hogy nagyon szeretlek!!! Tudom, ezt most nehéz lesz elolvasni... Amit tenni fogok, nem szép látvány... Felvágom az ereimet, és tisztítószert iszom.. Most 10 óra van. A felüljáróhoz megyek. Kiállok a vonat elé... Kérlek, apának ne mondd el a részleteket!
Szeretlek, Inez„
A könnyeim patakokban ömlöttek le az arcomon. A papírt a zsebembe dugtam, és rohantam ki az autóhoz, amit azonnal beindítva, padlógázzal indítottam el. Egy vonat jön ilyenkor, ami öt perc múlva lesz itt. Fékezés nélkül, piros lámpákkal és dudálókkal nem törődve száguldottam, imádkozva, hogy ne legyen késő.
A felüljáró közepén hagytam az autót, nem érdekelt, csak az, hogy megmentsem a szerelmem. Lenéztem a korláton át, és megláttam őt. Háttal nekem, a sínek közepén állt. A vonat a láthatáron volt, ezért kiáltani kezdtem a nevét, de láttam, hogy befogja a fülét.
Zokogtam, és fogalmam sincs hogyan, de már a domb oldalán rohantam lefelé, hallva a vonat fülsüketítő dudáját, és fékcsikorgását. Rohantam ahogy csak bírtam, amikor láttam a csurom véres lányt, és a vonatot, ami 10 méterre volt tőle.
