1.fejezet

41 2 0
                                    

2017. szeptember 18.

Három év telt el azóta, hogy elvesztettem a családomat a Sötétség miatt. Adam, aki fiával, Daniellel él, befogadott. Daniel elképesztően hasonlított az apjára, a hajuk éjfekete. Daniel szeme világos, olyan, mint a tiszta, kék ég, míg Adam szeme inkább a háborgó óceánra emlékeztet.
A hajuk stílusa eltérő: A fiúnak a tarkójáig ér a haja, göndör fürtjei vannak, Adamnek viszont sokkal rövidebbre van nyírva. Amikor megismertem őket, én és Daniel még gyerekek voltunk, de a fiú már tizennyolc éves. Magas, vékony, de izmos testalkata egyre inkább az apjáéhoz hasonlít.
A személyiségük viszont teljesen eltérő.
Daniel csendes, visszafogott, inkább figyel és hallgat, mint beszél, inkább introvertált személyiségnek mondanám. Soha nem volt előttem egy barátja sem, én vagyok az egyetlen barátja.
De van egy másik oldala is, amit csak nekem mutat meg, amikor csak mi ketten vagyunk. Ekkor olyan, mintha egy nyitott könyv lenne, hasonlóan kedves és segítőkész, mint Chris. Ebben a három évben mindig mellettem volt, minden pillanatban, és nem is bánom.  Én is egyedül voltam, ő is egyedül érezte magát. Már az első pár napban észrevettem, hogy mennyire szüksége van valakire, hogy mennyire szüksége van egy barátra. Szüksége volt rám, nekem pedig rá, miután mindent elvesztettem.
Daniel is elvesztett mindenkit az apján kívül. Már évek óta itt él ebben a házban egyedül az apjával, az anyja, és a testvérei nélkül.
Ez miatt értettük meg egymást ennyire az első naptól fogva. Minden nap megemlékeztünk az elveszített családtagjainkra, együtt.
Három éve kezdődött el a Sötétség. Azóta nem a megszokott kék égre nézünk fel, hanem nappal is minden sötét, ködös; - de nincs teljesen sötét, mint éjszaka szokott lenni; úgy írnám le, hogy a naplementén már rég túl vagyunk, de még nem az éjszakai fekete égbolt látható. Az esték szokásosak, az éjszakában nem változott semmi, ugyanolyan sötétek az éjjelek, mint régen.
Az emberek szörnyekké váltak, és még több lett ezekből a szörnyekből a harapásuk által. Úgy, mint a zombis filmekben. Ha megharapnak, akkor te is egy Sötét leszel.
Igen, így neveztük el őket.
Adam azt mondta, hogy nem mindenkire hat a harapásuk, de erre a férfi se tudott választ adni, ő sem tudja, hogy miért van ez így. Ez viszont nem jelenti azt, hogy azok, akikre nem hat a harapás, biztonságban vannak. Válogatás nélkül gyilkolnak a Sötétek.
Ezt az új, szörnyű világot Dorian Black hozta létre. Belőle ered a Sötétség, amely megfertőzött mindent. Rosszra használta fel ezt az erőt, magában kellett volna tartania.
Senki nem tudja ki ő valójában. Senki nem ismeri őt.
Adam elmesélte a történetet, hogy már egyszer megtörtént ez a világgal, más is Sötétségbe borította egyszer a Földet, de sikerült véget vetni ennek. Sokan ismerték ezt a történetet, bár nem mindenki hitte el. Tudták, hogy a Sötétség emberből emberbe szállt tovább, de mindenki abban hitt, hogy többé nem fog megtörténni ez az egész, mivel az utolsó birtokosa halottnak lett nyilvánítva. Mindenki úgy tudta, hogy Dorian meghalt egy balesetben, mielőtt még megkapta volna az előző birtokos erejét.
Mindenki, aki erről tudott, az abban a tudatban élt, hogy a Sötétség így már a természetben volt.
Mint kiderült, ez nem volt igaz. Dorian él és virul, és megfertőzte az egész világot.
Voltak olyanok is, akik nem hitték el, hogy Dorian meghalt abban az autóbalesetben. Nekik volt igazuk.
Nem sokat változtatna az sem, ha tudnák az emberek, hogy ki Dorian. Senki nem tudja őt megölni, vagy véget vetni a Sötétségnek, 
kivéve a Fényt. A Fény az egyetlen, aki vissza tudná ezt csinálni. Ő az egyetlen, aki megmenthet minket.
De itt van egy kisebb bökkenő. Azt se tudja senki, hogy ki a Fény.
Ráadásul három év alatt nem tett semmit.
Ez a tény eléggé elgondolkodtatott. Miért nem csinál semmit? Hol van? És ha régen tudták, ki Dorian, viszont a balesetben meghalt, és ez már nem számított többé, most viszont visszatért, akkor miért nem tudja senki sem, hogy ki is ő valójában? És Doriant miért ismerték, de a Fényről miért nem tud senki semmit? Daniel azt mondta, hogy Dorian valószínűleg nevet váltott, hogy ne találjanak rá, és szerinte hasonló dolog történt a Fénnyel is, mert az utolsó Fény, akinek a nevét ismerték, az az volt, aki már egyszer megmentette a világot a teljes Sötétségtől. Utána már nem tudott senki semmit a leszármazottairól.
Adam említett két kardot is, a Sötétség kardját és a Fény kardját. Eleinte ezek az eszközök voltak a két erő hordozói, de később rájöttek az emberek, hogy egy kardot akármikor ellophatnak, akármikor el lehet pusztítani, de egy embert, akiben benne van az erő, több millió ember közül nem találnak meg.
És ezért van most az emberekben a Sötétség és a Fény. A kardokról még annyit tudtam meg, hogy a Fény kardját csak a Fény, a Sötétség kardját csak a Sötétség tudja használni, senki más nem képes rá.
Adam azt is megtudta, hogy valahol létrehoztak egy Tábort, ahol az emberek biztonságban élhetnek falak mögött, ahová a Sötétek nem tudnak bejutni. Adam megígérte, hogy lassan elindulhatunk megkeresni azt. Addig még kicsit jobban kiképez minket, hogy meg tudjuk magunkat védeni odakint. Ezt csináljuk már három éve.
Azóta itt élek, velük. Az évek során egy Sötét se jött a házhoz túl közel. Soha nem érdekelt különösebben, hogy miért lehetséges ez, hiszen csak azt tartottam fontosnak, hogy biztonságban vagyunk. Az is lehet, hogy azért nem jöttek közel, mert nem jártunk ki közéjük. Régebben még sokat játszottunk kint Daniellel, amikor tiszta volt a terület, egészen addig, amíg egy nap az egyik megharapta a fiút. Daniel nem változott át, Adam pedig időben ideért, és megölte a szörnyet. Azóta nem engedett ki minket egyedül. Vele viszont soha nem mehettünk készletekért, nélkülünk kelt mindig útra.
Most is épp valahol máshol járt.
- Szép lövés volt, Ana! - mondta Daniel, miközben kihúzta a nyilat a céltáblából, majd átadta nekem. - Nagyon sokat fejlődtél. Az íjjal nagyon pontosan tudsz már lőni, a közelharcban is ügyes vagy. Lassan már engem is képes leszel legyőzni. - mosolygott rám. Daniel az évek alatt nagyon közel került hozzám. Annyira közel, mint Chris.
Aki végül nem talált rám. Nem hibáztatom. Az erdő mélyén kötöttem ki. Akárhol lehetek, ahogy ő is. Azt remélem, hogy túlélte, és ő is biztonságban van valaki társaságában.
Lehet a Táborban van.
Próbálok ebben hinni.
Daniel soha nem járt iskolába. Születése óta ebben a házban élt, három testvérével, akik egy nap eltűntek, az anyjával együtt. Itthonról tanították őket. A családján és a tanárján kívül én vagyok az első ember, akivel találkozott. Senki mást nem látott. Ahogy semmi mást. Nem tudom elképzelni, hogyan tudott így élni tizennyolc éven keresztül.
- Már most is le tudnálak győzni, csak hagyom magam. Nem akarlak megbántani azzal, hogy ebben is jobb vagyok nálad. - mondtam, mosolyogva.
- Nem bántanál meg vele. Büszke vagyok rád. - összeborzolta a hajam, mire én átöleltem őt. - Mellesleg, mit jelent az, hogy "ebben is"?
- Jobb a humorérzékem, jobb a stílusom, jobb a–
- Oké, oké, értettem - próbált sértettséget színlelni, de nem sikerült neki, helyette nevetni kezdett.
- Én is büszke vagyok rád. - mondtam, miután befejezte a nevetést.
- Ana-
Kezdte Daniel, de félbeszakította a mondandóját a dörömbölés, ami a bejárati ajtótól jött.
- Ez nem apám. - Adam kettőt szokott koppintani az ajtón, hogy jelezzen, ő az, majd magától belép a házba. - Valaki más van itt.
Felfutott a földszintre vezető lépcsőn. Követtem őt. A bejárati ajtó előtt megállt, egy kést tartott a kezében.
- Van ott bent valaki? - kérdezte egy női hang. - Ha igen, kérem, engedjenek be! Nem harapott meg egy Sötét se, de ez változhat, ha nem találunk menedéket. - Daniellel egymásra néztünk, bólogatni kezdtem, mire ő kinyitotta az ajtót. Egy fiú és egy lány állt előttünk. Mindkettőjüknek fekete haja, mint Danielnek, de nekik a szemük zöld volt. A lány arcán megkönnyebbülés vette át az aggodalmat. Mosolyra húzta a száját. A fiú zsebre tett kezekkel, továbbra is csendben állt a lány mellett. Az arcuk teljesen ugyanúgy nézett ki, mintha ikrek lennének.
- Bemehetnénk? Menedékre van szükségünk.
- Nem harapott meg titeket egy Sötét se? - kérdezte Daniel.
- Szerinted így néz ki valaki, akit megharapnak? - szólalt meg a lány mellett álló fiú. - Már rég nem emberi formában állnék itt előtted.
Daniel erre nem felelt,a szemöldökét felhúzta, és kérdőn nézett a fiúra. Láttam az arcán, hogy épp véleményt alkot róla, és nem halad jó irányba ez a vélemény.
- Engedd be őket, Dan. - mondtam, mire az ismeretlen fiú rám nézett. Csak egy pillanatig nézett rám, majd újra kifejezéstelen arccal bámult maga elé.
- Jó, gyertek be. - Daniel becsukta utánuk az ajtót. - Apám nincs most itthon, de amint hazaér, vele kell majd beszélnetek.
- Köszönjük! - mondta a lány. Hálával nézett mindkettőnkre.
Az ajtón egyből újabb kopogás hallatszott, de ezúttal csak kettő halk koppintás a fán, és már nyílt is az ajtó.
- Itt is van. - mondta Daniel, amikor az apja belépett a szobába.
- Meg-
Kezdte, de befejezte a mondatot, amikor észrevette, hogy kettővel nőtt a létszám. A tekintete kérdőn állapodott meg a fián, miután megnézte a két vendéget.
- Nem jelentenek veszélyt ránk. Nem sérültek, vagy fertőzöttek.
- Rendben. - mondta, majd a lányra nézett. - Gondolom azért vagytok itt, mert nem volt más hely, ahová menni tudtatok volna. Itt maradhattok, ha szeretnétek. Van az emeleten még két szabad szoba. Érezzétek otthon magatokat, de még előtte mutatkozzatok be.
A lány közelebb lépett Adam-hez, hogy kezet rázhasson vele.
- Sarah Norman vagyok, ő pedig a bátyám, Alexander. Egy évvel idősebb nálam, ő tizennyolc éves. A Táborba akartunk eljutni, de eltévedtünk ebben az erdőben. Kaptunk információkat, hogy merre találjuk a Tábort, de ezzel az erdővel nem számoltunk. Így kötöttünk ki itt. Már egy napja itt vagyunk. Szóval köszönöm, hogy maradhatunk! Nagyon hálásak vagyunk - amíg a lány beszélt, körülnéztem a szobában.
Daniel kicsit messzebb állt, az egyik ablak mellett, hátát a falnak támasztotta, kifelé bámult. A fiú, akit Alexandernek hívnak, a húga mellett állt, továbbra is zsebre tett kézzel. Danielt figyelte.
- Ez csak természetes. Anát is én fogadtam be három éve. Titeket is szívesen látlak itt. Jaj, még be sem mutatkoztam! Adam Clark vagyok, ő pedig a fiam, Daniel. - mondta, Danielre mutatva.
Daniel és Adam is kezet rázott a testvérekkel. Amikor Daniel Alexhez ért, az arcán elég nyilvánvaló megvetés látszott iránta.
Én is közelebb léptem hozzájuk.
- Ana Lewis vagyok - meglepetésemre, Sarah velem nem kezet rázott, hanem átölelt, amit én viszonoztam.
- Jó látni újra egy velem egykorú lányt. Remélem jól ki fogunk jönni egymással.
- Én is bízok benne. - a bátyához fordultam. Kezet rázott velem, majd miután távolabb húzódtam, a tekintetével végigmért.
- Miért vagytok itt, az erdő közepén egy házban három éve? - szólalt meg a fiú, tekintetét még mindig rajtam tartva, bár a szavakat nem nekem intézte. - Miért nem mentek a Táborba?
- Apám szerint még nem állunk teljesen készen a hosszú útra. Itt elég nagy biztonságban voltunk ezalatt a három év alatt. - felelte Daniel, látszott rajta, hogy nem tetszik neki a fiú viselkedése.
- Szóval, végig itt rejtőztetek, gyakoroltatok, és nem haltatok meg. A ház is sértetlen. Eközben kint több száz Sötét futkározik az erdőben. Hogyan lehetséges, hogy nem támadtak eddig rátok?
- Alex! - szólt rá Sarah a testvérére.
- Honnan veszed, hogy nem támadtak ránk? - kérdezett vissza Daniel. - Csak hogy tisztázzuk, engem meg is harapott egy közülük. Szerencsém volt, hogy nem volt rám hatással.
- Mégse néz ki úgy ez a hely, mintha támadás érte volna. Miért van ez? És vajon milyen szerencse folytán nem változtál át? Talán–
- Alex, elég! - Sarah megfogta a fiú kezét, de a fiú nem figyelt a testvérére.
- Biztos van oka–
Daniel keze ökölbe szorult, amit Alex is észrevett. Mosolyra húzódott a szája, de nem kedves mosolyra.
Gyorsan Daniel mellé léptem, és megfogtam a kezét.
- Ne foglalkozz vele! Nyugodj meg. - súgtam a fülébe.
- Féltem őket. - szólalt meg Adam. - Ne őket hibáztasd azért, amiért megtiltottam nekik, hogy kimenjenek. Három gyermekemet már elvesztettem. Azokat, akiknek a szobájukban ti fogtok aludni, mert voltam olyan kedves, hogy menedéket adtam neked. Danielt és Anát nem fogom elveszíteni. Semmilyen kockázatot nem vállalok. Ha valami nem tetszik, nem kell maradnod.
- Annyira sajnálom! Nem így gondolta.
- Ne te kérj bocsánatot a bátyád éles nyelve miatt. Megértem én, hogy nehéz elhinni mostanában bármit is, tehát nem hibáztatom őt azért, mert furcsának, különösnek találja a helyzetet. De attól még nem fogom tűrni szó nélkül ezt a hozzáállást.
- Elnézést, nem akartam hálátlan lenni. Igazán köszönjük a kedves vendéglátást. - mondta Alex. Nem tudom eldönteni, hogy vajon komolyan is gondolta, vagy csak hazudik, mert nem akar az erdőben kikötni egyedül.
- Semmi gond. El van felejtve. Ana, kérlek, vezesd őket körbe. Daniel, te maradj velem, segíts ételt készíteni.
- Rendben, kövessetek. Ahol most vagyunk, az nyilvánvaló, hogy a nappali. Ahová előbb bement Daniel és Adam, az a konyha. Ez az ajtó pedig a folyosóra vezet, ahonnan feljutunk az emeletre. - szó nélkül követtek a folyosóra. - Balra az ajtó a fürdőszobába vezet, jobbra pedig Adam szobája van. Lent van a pince, ott edzünk. - felvezettem őket az emeletre. - A bal oldalon lévő ajtó Daniel szobájába vezet. A jobb oldali üres.
- Akkor elfoglalom én ezt a szobát.
- Rendben. Majd később hozok neked tiszta ruhákat, a méretünk szerintem nagyjából ugyanaz. Van még egy fürdő, azt az emelet végén találod. Mi Daniellel főleg azt használjuk, a lentit csak Adam használja.
- Köszönöm. - mondta, majd belépett a szobába. A fiú tovább követett.
- A bal oldali szoba az enyém. Velem szemben lesz a te szobád. Jobb is így, hogy nem a Daniellel szemben lévő szobát választottad te. Minél távolabb vagytok egymástól, annál jobb. Nem hinném, hogy szimpatikus vagy neki.
- Ne aggódj, én se vagyok oda érte. Csak a húgom miatt vagyok itt. Biztonságban kell őt tudnom, és ha ez a biztonságos, akkor el kell fogadnom. - A fiú a szemembe nézett. Ilyen sokáig tartva a szemkontaktust, rájöttem, hogy gyönyörű zöld szemei vannak. Anya barátnőjének, Eleanornak a farmja jut róla eszembe. Ott volt neki egy gyönyörű, zöld rét, ahol annyiszor vágtattam Dakota hátán. Imádtam azt a helyet.
És mindig a zöld volt a kedvenc színem.
- Ne bámulj. - váratlanul ért ez a kijelentése, az arcom is vörösödni kezdett. Gyorsan elfordultam.
- Te is bámultál.
- Csak szeretnéd, ha bámulnálak. Én csak figyelemmel kísérlek. Nem bízok bennetek. De te egészen máshogy bámultál.
Nem néztem felé, nem akartam, hogy lássa az arcomat, de esküdni mertem volna rá, hogy vigyorgott. Biztos, hogy vigyorgott.
- Nem tanították meg, hogy illetlenség beszélgetés közben máshova nézni? Miért nem nézel rám, Ana? - mondta, miközben közelebb lépett hozzám. - Félsz, hogy túlságosan elbűvöllek? Nem kell válaszolnod, tudom rá magamtól is a választ, abból, ahogy az előbb rám néztél. A tekintetedből olvasni lehetett. - ezeket a szavakat már suttogva mondta ki, én pedig teljesen beleborzongtam abba, hogy mennyire közel jött hozzám, hogy a suttogását éreztem a nyakamnál.
- Előbb még zavart, hogy bámullak, most meg már azt szeretnéd, ha rád néznék? És még azt mondod, hogy illetlenség, amit csinálok? És mi van azzal, amit lent csináltál, Alex?
- Alexander. Nem szeretem, ha idegenek neveznek Alexnek. A húgom hívhat így, és a közeli barátaim, de ahogy már észrevetted, csak a húgom van itt velem. Nem azért vagyok itt, hogy barátkozzak. Nincs szükségem barátokra egy apokalipszis közben. Nincs szükségem arra, hogy mások hátráltassanak, vagy mások miatt kerüljünk veszélybe. Olyanra meg végképp nincs szükségem, amilyen te és Dennis.
- Daniel a ne–
Az arcomba vágta az ajtaját.
Bunkó.
Miután elkészítettem a lánynak pár ruhát, és beszéltem vele pár dologról, lementem, hogy segítsek Adamnek és Danielnek. A konyhához közeledve hallottam, hogy valamiről beszélgetnek, viszont amint beléptem a konyhába, egyből abbahagyták a beszélgetést.
- Zavarok? - kérdeztem.
- Nem, egyáltalán nem. - mondta Adam. Közelebb mentem hozzájuk, mire Adam a vállamra tette a kezét.
- Minden rendben? Nem volt semmi gond velük?
- Igen, minden rendben. Megmutattam nekik mindent, Sarah-nak adtam pár ruhát.
- Rendben.
- Nyugodtan menj pihenni, Adam. Majd én segítek Danielnek.
- Köszönöm, Ana. - mondta, majd búcsúzóul homlokon csókolt.
- Végre csak ketten maradtunk. - mondta Daniel, miután az apja elhagyta a konyhát.
- Eddig is ketten voltatok apáddal.
- Igen, de veled másabb. Apám fáradt, és az Alex iránti dühét hiába leplezte előbb jól, rajtam levezette. Megint kiabált...
- Hé, minden rendben lesz. Apád kipiheni magát, a testvéreknek pedig adj pár napot. Mi is idegenek vagyunk nekik. Majd hozzászokunk. Jut eszembe, mit gondolsz róluk?
- Szerintem számodra nyilvánvaló, hogy a fiúról mit gondolok. Nagyon feldühít ezzel a viselkedéssel. Beengedjük őt, ő pedig kritizálni kezdi azt, ahogy eddig éltünk. Sértegetni kezdi a családomat. Őszintén reméltem, hogy meggondolja magát, és kisétál azon az ajtón. A lánnyal viszont nincs probléma. Kedves. - próbáltam az arcáról valami érzelmet leolvasni a lány iránt, de semmi.
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy éles kés van a kezemben, és annyira másra figyeltem, hogy sikerült megvágnom az ujjamat.
A kést az asztalra ejtettem, majd gyorsan a csap alá tettem a kezem, hogy a vér oda csöpögjön.
- Ana, jól vagy? - Daniel hangjában aggodalom volt.
- Csak egy kis vágás. Volt már ennél rosszabb sérülésünk is. Minden rendben. - mondtam, de Danielt ezzel egyáltalán nem nyugtattam meg.
- Hozok kötszert.
- Nem kell, ez csak egy kis vágás, Dan. Nincs semmi bajom. - a fiúra mosolyogtam. - Azért köszönöm.
- Ne köszönd. Tudod, hogy mennyire aggódok érted, még akkor is, ha csak valami apróság is történik veled. Nem bírom elviselni, ha nem vagy jól. - az egyik kezével megsimogatta az arcomat.
- Tudom, és te is tudod, hogy én is így vagyok vele.
- Máskor légy óvatos. Ígérem, hogy még egyszer nem fogom elterelni a figyelmed.
- Nem is terelted el a figyelmem.
- De. Engem néztél. Nagyon bele voltál merülve az arcom tanulmányozásába. Tudom, hogy nehéz ellenállni a vonzó arcomnak. - rám kacsintott.
- Óh, kérlek. Azért ne essünk túlzásokba.
- Tudom, hogy vonzónak találsz. Nem tagadhatod.
- Lehet - válaszoltam gyorsan, és úgy tűnt, megelégedett ezzel a válasszal is. Nem is gondoltam eddig erre, de tényleg vonzónak találtam a fiút.
- Elég a beszélgetésből, és a figyelemelterelésből. Az étel nem fogja magát elkészíteni, tehát fogjunk neki újra. Éhes vagyok.

A csendben elfogyasztott ebéd után a két testvér elvonult Sarah szobájába, Daniel fürödni indult, én pedig a saját szobámba. Akartam még utána beszélni a fiúval, de amikor be akartam menni hozzá, az ajtaja zárva volt. Választ sem kaptam, amikor a nevét kiabáltam, így hát visszamentem a szobámba, és lefeküdtem aludni.
Viszont így, hogy Daniel nem volt velem lefekvés előtt, újra elkaptam a rémálmok. Mintha tudták volna, hogy most egyedül voltam, hogy most Daniel jelenléte nem fog megmenteni tőlük.
Azóta a nap óta minden nap értek rémálmok, viszont egy idő után abbamaradtak, Daniel minden éjjel velem maradt, és ha reszkettem, vagy kiabáltam álmomban, mindig felkeltett. Mindig megnyugtatott.
A rémálmaimban mindig a szeretteimet láttam, akiket elvett tőlem a Sötétség.
De eddig soha nem jelentek meg egyszerre.
Most újra visszatértek, anyám szelleme, apám szörnyként, Chris dühös, amiért magára hagytam, amiért hallgattam rá, és gyáván elrohantam, minthogy vele maradtam volna.
És bár Leont nem a Sötétség vette el tőlem, most ő is megjelent. Egy kisfiú, aki félt, hogy egyedül maradt a végtelen, rémisztő erdőben. Senki nem jött el érte a családjából, és most látta, milyen sorsa lett a testvérének, és csak nevetett rajta, nevetett a családján, akik soha nem találtak rá, nevetett, mert ő legalább életben maradt, mi pedig megkaptuk a nekünk járt sorsot.
Nevetésének hangja eltorzult, fekete vér kezdett ömleni a szájából, én pedig újra a saját házamban találtam magam, apám dolgozószobája előtt állva, és végignéztem, ahogy apám széttépi anyám testét, az ő vére folyt rám, csak úgy ömlött, megállás nélkül, míg teljesen el nem temetett a vér.

Fény a Sötétben (Magyar)Where stories live. Discover now