Anime oneshot →ZÁRVA←

Midoriya Izuku x Reader

still_pinklightKérésére, remélem elnyeri a tetszésed, még rövidsége ellenére.^^

Az idő már valahol éjfél körül járt, szél kint hangosan süvített, valamint az eső is verte az üveget míg mi a fiú szobályában voltunk az ágyon fetrengve.
Izuku mélyen  aludt már lassan  két órája, míg  én mellette feküdve cirógattam hol a haját, hol az arcát. Nyáriszünet van és hiába vagyok rettenetes fáradt  egyszerűen nem jön álom a szememre, pedig holnapra  programot terveztünk a fiúval, de akármilyen erősen is próbálkoztam sehogy se sikerült  elaludnom. Hogy is aludhattam volna, miközben betegre aggódom magam a mellettem fekvő miatt?
Rengeteget edzik, emiatt kimerült, de alíg alszik valamint sorra szerzi a sérüléseket is. Egyszerűn frusztrál, hogy nem tudok neki segíteni, és 100%-os támogatást nyújtani neki, gyenge, semmit se érő képességgel születtem, így nem tudom őt megvédeni és ez szétszed  bellüllről.

Miközben megink újra és újra ezekre gondoltam, csak az rántott vissza a valóságba, hogy egy mellkas nyomódik a felsőtestemnek, valamint  két erős kar átkarolja a derekam és ha ez egyáltalán lehetséges mégközelebb húz magához, valamint a karok gazdája az arcát a nyakamba fúrja és egy lágy puszit nyom az említett területre, amitől akaratlanul is egy halvány mosolyra húzom a szám és kellemes, nyugtató, meleg érzés áramlik át a testemen.

A derekam megcirógatva, laposakat pislogva álmosan néz fel rám a zöldhajú, a látványra elkuncogom magam, az arcát megsimogatom és egy apró puszit nyomok a szájára amit erőtlenül, de végül viszonoz. Érintésembe bele bújva nézrám és próbál fáradtan bármit is kiolvasni tekintetemből.

-Miért nem alszol? Látom rajtad, hogy fáradt vagy. Nem kényelmes valami? Éhes vagy? Fáj valamid vagy esetleg aggaszt valami?- kérdezett rá néhány némán töltött perc után.

-Az utolsó...- néztem rá szomorú tekintettel.- Nagyon sokat edzel és keveset alszol és egyre gyakrabban  sérülsz meg,  én meg nem tudlak  100%-ban támogatni, megakarlak védeni, de túl gyenge vagyok hozzá...- 

Izuku csak szorosabban ölelt magához, de egyáltalán nem bántam, hisz megnyugtatott.

-Ne is gondolj ilyesmikre,  igenis erős vagy, nem is sejted mennyire. Arra meg ne is gondolj, hogy nem vagy nekem elég és nem támogatsz eléggé, nagyon sok dolgot köszönhetek meked és annak, hogy mellettem vagy ezért elmondhatatlanul hálás vagyok. Verd ki ezeket a buta gondolatokat a fejedből, mert nem igazak. - nézett rám mosolyogva, mégis aggódva, majd elengedett, a hátára feküdt majd a magára húzott és (H/Sz) hajam kezdte simogatni míg másik karjával magához ölelt. -Most, hogy ezt tisztáztuk szeretném ha aludnál és kipihennéd magad, itt leszek és egy percre se engedlek el, addig ébren maradok és beszélek hozzád amíg el nem alszol, ígérem.-

Én csak könnyezve, mosolyogva kúsztam feljebb rajta, majd az ajkaimat az övére illesztettem, ő boldogan viszonozta a csókot  és mélyítette is el, miközben a hatalmas tenyere a derekamról a fenekemre vándorolt  és arra simított rá teljes egészében.  Én erre csak válaszul elhajoltam tőle és orrba pöcköltem mire csak kuncogva vissza helyezte a kezét az eredeti pozíciójába míg én a nyakához raktam a fejem.

Szerettem, hogy a kapcsolatunk elejéhez képest sokkal több önbizalma lett, akkoriban e kezemet is alíg merte megfogni, nemhogy ilyet tenni. Szerettem a félénk, kedves Dekut is, de a bátor, domináns Dekut is aki nem fél kényesebb dolgokban is kezdeményezni, de lényegében, mindent szerettem ami Ő  volt.

Jó, azért vannak kivételek, mint pl amikor összetöri magát, akkor néha meg is tudnám folytani néha.

Igéretéhez hűen egészen addig fent volt addig amíg el nem aludtam, dúdolt, apró jelentéktelen dolgokról mesél, majd témát váltva elmondta, hogy alíg várja, hogy megkérje a kezem, elvegyen és családot alapítsunk a külvárosban, egy takaros, kertes családiházban amit gyerekhangok fognak megtölteni. Mondanom se kell, eszméletlenül boldog voltam, hisz minden vágyam ez volt. Én is ilyen életet képzeltem el magunknak, bármit megadnék, hogy ez majd a jövőben teljesülhessen és ne csak egy álom legyen, hanem valóság.