Titanic: A Bermuda-háromszög

11. Titánokért szólt a harang (Különkiadás)

Ha természetesnek érzed, hogy az emberek másokért meghalnak, akkor te is biztosan tudod, hogy időnként egyetlen emberélet feláldozásával sokan mások megmenekülhetnek.
- Halál (film)

Hetek teltek el Theodor Navratil rejtélyes halála óta odafent az Upper East Side-on, válasszal azonban még Anna Richardson sem szolgálhatott, amikor azon a különös, szürke napon besétált, hogy részt vegyen a kihallgatáson, amire beidézték. Párizs messzi város New York-hoz képest, az út pedig hosszú volt. A nő biztos volt benne, hogy egykori barátja öngyilkossága mögött több van, mint azt a hatóságok hiszik. Egy elsüllyedt óceánjáró és egy halott üknagyapa, aki jobban tartotta magát, mint azt biológiailag kellett volna viszont pontosan elég lehetett Theo számára, hogy úgy döntsön, itt volt elég.
- Ha azt hiszik, hogy közöm van ehhez, akkor tévednek. - Kezdte ismételni korábbi válaszát Anna, akire gőzerővel próbálták rábizonyítani a zsaroló leveleket, melyeket a fiú lakásán találtak. - Legutóbb azért nem jelentem meg a kívánt időpontban, mert egy pszichopata fogva tartott Párizsban, ott van maga előtt a jelentés, pontosan tudja, hogy mi történt. Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni, hogy bizonyíték nélkül vádaskodik itt.
- Ezúttal szabadon távozhat, Miss Richardson. - Mondta Kim, az FBI legújabb üdvöskéje, akinek fontos volt, hogy rábukkanjon valami újra, miután Cassandra Bowden-re nem sikerült rábizonyítaniuk a Sokolov gyilkosságot. - Köszönjük, hogy befáradt. - Szólt Anna-hoz, majd kitessékelte a kihallgató teremből, ahol egy fiatal lány várakozott.
- Jól vagy? - Kérdezte Anna-t a huszonnégy éves Darcie Navratil, Theo húga, aki röstellte, hogy a nőt volt pofájuk berángatni egy kihallgatásra.
- Menjünk, még odaérünk a megemlékezésre. - Mondta Anna, majd kisétáltak a kapitányságról és a tizenkilencedik utcai templomba vették az irányt. Nem volt messze, így amíg átsétáltak megbeszélték az elmúlt napok történéseit.
- El se hiszem, ami szegény turistákkal történt. - Törte meg a csendet Darcie, aki attól félt, hogy a téma talán kellemetlenül érinti majd Anna-t azok után, ami a Titanic II-n történt. - Nem hiszem el, hogy halottnak nyilvánították őket.
- Nem annyira meglepő. Háromezer-hétszáz méter mélyen fekszik a hajó. Sejteni lehetett. - Válaszolta szkeptikusan a nő. - Azért persze sajnálom őket, de a hajón is sokan haltak meg. Ártatlan emberek. Barátok...
- Ne haragudj, nem akartam feltépni a sebeket... Csak gondoltam jobb, ha átbeszéljük, mielőtt színpadra lépsz. - Mondta Darcie, aki részben nem értett egyet azzal, hogy pont Anna az, akinek lelki beszédet kell tartania a Titan tengeralattjárón odaveszett utasok szeretteinek. - Biztos vagy benne, hogy ez a helyes?
- Túlélő vagyok. Szinte az egyetlen, aki hajlandó volt elvállalni, hogy beszéljen erről az egészről. Tőlem várják a válaszokat arra a kérdésre, hogy miért haltak meg. Ha ezzel segítek, akkor nem bánom. Ettől persze nem vagyok boldog, hiszen magam sem tudok tovább lépni. - Részletezte Anna, aki mindazok után, amin keresztül ment készen állt letenni a lantot, hogy egyszer és mindenkorra maga mögött hagyja a drámai fordulatokat.
  A pódiumra lépve minden, amit mondani szeretett volna köddé vált gondolataiban. Ahogy elnézett a közönségen meglátta a hozzátartozók könnyes szemeit, ez pedig régi, mélyen elnyomott emlékeket ébresztett benne.
- Köszöntöm Önöket! Nagy megtiszteltetés, hogy a bizottság rám gondolt, hogy beszéljek saját tapasztalataimról, a veszteséget illetően. Mint tudják, én a Titanic II túlélőjeként kaptam meg az öt perc hírnevet, amit most a Titán odaveszett turistái kaptak meg. Ami történt elfogadhatatlan és... - Egy pillanatra elakadtak a szavai. - Nehéz erről beszélnem, ugyanis a veszteséget magam is jól ismerem. Egy pár hete veszítettem el a legjobb barátomat, akivel együtt éltük túl a tragédiát. Pontosan tudom, hogy az eltávozottak hiányát nem pótolhatja a világon senki sem. Theodor szavaival élnék most, hiszen pontosan tudom, hogy ha itt lenne mit mondana most Önöknek. Nem akarná, hogy sírjanak érte és biztos vagyok benne, hogy ez igaz az önök szeretteire is. Ünnepeljék az életet és mindazt, ami vele jár. Nem tudhatjuk mikor jön majd el az a pillanat, amikor az élet azt mondja, hogy nincs tovább. Kérem önöket, hogy csak a jóra emlékezzenek. Néha a legegyszerűbb gondolat a leggazdagabb mind közül. Biztos vagyok benne, hogy ezzel az öt odaveszett turista is egyetértene. Hiszen mind arra vágyunk, hogy élvezhessük a pillanatot. Rossz emlékek nélkül. Köszönöm, hogy meghallgattak! - Fejezte be monológját Anna, aki remélte, hogy szavaival sikerült megváltoztatnia néhány életet a nehéz napokban. Az emberek állva tapsoltak előtte, ahogy a színpadról lesétálva azonnal elhagyta a templomot, maga mögött hagyva a Titanic tragédiáját.
Már csak egyetlen hely volt, ahova el kellett mennie, hogy lerója tiszteletét, mielőtt hazatér Párizsba. A temetőbe ment, hogy elköszönjön Theodor-tól még egyszer, utoljára. Barátja kísérte el, hiszen a nő attól félt, egyedül nem lenne képes rá. A sir-kőhöz lépve eszébe jutottak a boldog pillanatok, a féktelen koktélozások, a hajótöréskor elszenvedett közös pillanatok.
- Jól vagy? - Kérdezte Devin Westmiller, aki maga is egy sírt látogatott meg a temetőben. - Elmehetek, ha szeretnéd.
- Maradj csak! Így jó. - Vágta rá röviden, majd síri csendben álltak ott, hogy a nő össze tudja szedni a gondolatait. Nem volt szükség rá, hogy mindezeket hangosan is kimondja, hiszen Theodor fentről figyelt odafentről és szorított barátnőjének. Ő már tudta milyen alulról szagolni az ibolyát. Tudta, hogy milyen elveszíteni mindent, ami valaha fontos volt neki. Végül pedig szerette volna, ha mindenki tudja, hogy még a legkeservesebb élet is olyan nagyon csodálatos.
- Talán sosem tudjuk meg, hogy mi történt. - Mondta Anna.
- Nem is kell. A lényegen nem változtat. Ideje elengedned ezt az egészet. - Mondta Devin, aki jól ismerte Anna sötét gondolatait és azt is tudta, hogy jól lehet, sosem fogják meg tudni ki írta a leveleket. Talán így lesz a legjobb.
- Ég veled Theo! - Szólalt fel könnyes szemekkel, majd barátja karjaiba borult, hiszen végre, annyi idő után sikerült elengednie az elnyomott emlékeket. Ma már csak egy szomorú, rég eltemetett emlék.