Titanic: A Bermuda-háromszög

8. A nagy bumm

  A Titanic 2 útja forduló ponthoz érkezett ezen a reggelen. Az, hogy ez pontosan mit jelent, hamarosan kiderül, ám mindaddig volt pár dolog, amit Taylor-nak tisztáznia kellett Theodor-ral az elmúlt éjszaka történései után. Mint ahogyan az előző éjjel kiderült, Adrian mégsem olyan ártatlan, mint azt mindenki hitte. A legcsalódottabb természetesen Theo volt, aki a szíve mélyén igen megkedvelte a férfit, aki az utazás első napjától fogva igen segítőkész volt, bármi is történt. Eszébe jutott barátnője, akit még mindig nem talált meg senki, a nap, amikor előkerült az elveszett napló, na meg Anna, aki fegyvert fogott rájuk az alaksorban. Kezdte úgy érezni, hogy a titok, ami után kutat, talán nem is létezik.
  Miközben a reggelijét fogyasztotta Taylor-ral, a fiúnak eszébe jutott az előző este is, na meg az ütés, ami után Adrian elterült a folyosó padlóján. Itt volt az idő, hogy átrágják új partnerével a történteket.
-Beszélnünk kell. - Nyögte ki félénken Theo.
-Tudom. - Mondta hosszú sóhaly közben Taylor.
-Nézd én...
-Ne haragudj. - Nyögte ki a férfi. - Nem kellett volna úgy kiborulnom, de nem tudtam tétlenül nézni, ahogy megaláz téged. Elvesztettem az önuralmam.
- Szerintem ha te nem, én tettem volna meg ugyanezt. Ne kérj bocsánatot. - Mondta nevetve Theodor. - El kell ismernem, jó volt látni, ahogy az önelégült képére odafagy a mosoly. Csak azt nem tudom, hogy mi lesz majd ezután.
- Mi lenne? Semmi. Holnapután megérkezünk és elfeledjük ezt az egész elmebajt. - Mondta a férfi nagyon is meggyőzően, majd beleszürcsölt a kávéjába.
- Na és velünk mi lesz? - Kérdezte a fiú, aki rájött valamire azon a reggelen. - Őszinte leszek veled.
- Úgy érzem ez most fájni fog. - Válaszolta.
- Egész életemben hajszoltam a szerelmet. Kerestem és ha megtaláltam futottam utána. Ezzel viszont csak azt értem el, hogy kétségbeesett lettem. Ha megismertem valakit, fejjel belerohantam a dolgokba. Ez viszont már nem egészséges szintre fejlődött. Amit csinálok az beteges...
- Theo...
- Had befejezzem be. Adrián valójában egyáltalán nem tett olyat, amivel kiérdemelte volna a bizalmamat. Sőt, sokkal inkább eljátszotta azt a kezdetektől fogva. Úgyhogy lényeg a lényeg... Veled nem szeretném elrontani. Így ha leszálltunk a hajóról, folytassuk az ismerkedést, de lassítsunk kicsit. - Fejezte be a mondandóját a fiú, mire Taylor mosolygott és így válaszolt.
- Rendben, ez nem hangzik rosszul. Van pár hely, amit meg szeretnék mutatni neked. - Miután ezt megbeszélték, egy feszültségforrástól megszabadulva vágtak neki a napnak. Azt kell, hogy mondjam, nem láthatták előre azt, ami történni fog. Hiszen az utolsó naphoz érkeztünk.

Titanic: A Bermuda-háromszög
8.rész: A nagy bumm

Még 13 óra és 35 perc a nagy bumm-ig.

  Napra pontosan 110 év telt el azóta az éjszaka óta, hogy az RMS Titanic jéghegynek ütközött és elsüllyedt, ezzel meggyilkolva 1500 embert a fedélzeten. Az évforduló sajnos azonban nem a tisztelgésről, sokkal inkább arról szólt, hogy rákontrázzanak az eseményekre. Anna az este után egész napját a szobájában akarta tölteni, de azt gondolta itt az ideje, hogy beszéljen Adriánnal, aki az egész tervüket elszúrta a tegnap esti kis balhéjuk után. Miután nem találta, eldöntötte, hogy előveszi a B tervet, és meglépi a váratlant. Elmondja Theodornak az igazat. Elővette a telefonját, majd a következő üzenetet küldte el a fiúnak: "Este. A fedélzet végén a hajócsavarnál. Egyedül gyere. - Anna" . Ahogy a lány rányomott a send gombra, Egy férfi lépett mögé.
- Itt az ideje elbeszélgetnünk, Anna Richardson. - Mondta a férfi hang, majd kést szorított a lány torkához.
  A csónakfedélzet egy különösen magasan őrzött terület volt. Minden bizonnyal azért, mert a mentőcsónakok, legyenek azok bármilyen modernek, vonzották a hívatlan látogatókat a Titanic-on. Épp ezért volt olyan nehéz közel kerülni hozzájuk. Egyetlen megoldás volt. Beépített embernek kellett lenni hozzá. Így hát, a recepciós, aki napok óta próbálta félrevezetni Theodor-t a titok felé vezető úton, két lépésre szánta el magát. A gépházba sietett. A hajó teljes internet és térerő forrása innen indult ki. A férfi tudta, hogy az este történései semmilyen módon nem derülhetnek ki idő előtt, így mindenképpen meg kellett szabadulni a modern kor előnyei illetve számukra leginkább hátrányaitól. Vissza kellett repülniük 1912-be, ehhez pedig el kellett vágnia a legfontosabb vezetékeket. Legalább annyira, hogy azok napokig használhatatlanok legyenek. Amint ez megtörtént jöhetett a második lépés. Egy bombákat tartalmazó táskához nyúlt. Miután a kamerákat kiiktatta, a férfi elhelyezte a bombákat a csónakok tartó-csavarainál. Időzítve voltak, percre pontosan este nyolc órára.
  A titokzatos férfi nem végzett, hiszen innentől már nem volt visszaút. Egyetlen lépés maradt hátra az előkészületekből. A társához fordult, aki az egyetlen ember volt a hajón, aki hozzáfért a hajó irányító pultján az útirány megváltoztatásához.
- Felismertek? - Kérdezte a kapitány a férfitól.
- Meglepő, de nem. Hihetetlen, hogy pont a lényeget nem vette észre a fiú. Pedig rokonok vagyunk. - Mondta a korához képest igen fiatalos férfi, aki egy nappal sem nézett ki többnek harmincnál.
- Megcsináltad? - Kérdezte Darwin a férfitól.
- Igen, elhelyeztem a bombákat. Most lezárom ezt az egészet egyszer s mindenkorra. - Jelentette ki. - Ó istenem. 110 éve várok erre a napra. Napra pontosan.
- Ha ezt megléptük, akkor végre tovább léphetsz.
- Addig nem, amíg Anna és Theodor életben van.
- Tudod, hogy nem csak velük kell végezned, igaz? - Kérdezte Darwin. - Azt a másikat már akkor el kellett volna intéznünk, amikor először felhoztam az aggodalmaim. Nem biztonságos, hogy még itt van. Komolyan veszélyezteti a tervünket.
- Nyugi. Ma este megteszem. - Jelentette ki.
- Biztos vagy ebben?
- Holt biztos.

  19:55 volt, Theodor pedig megérkezett a megbeszélt helyszínre. Ahogy kérték tőle, nem szólt Taylornak az üzenetről, holott kellett volna. Az ember azonban akit ott talált, nem az volt, akire számított. Adrián volt az. Miután lépéseket hallott a háta mögül, elbújt, hogy lássa ki lehet. Egy kapucnis férfi volt az. Nem látta az arcát.
- Lám-lám. Nem is könnyíthetted volna meg a dolgom jobban. - Jelentette ki a férfi.
- Tudtam, hogy itt leszel. - Mondta Adrián. - Nem csinálom ezt tovább. Kiszállok.
- Nekem is pontosan ez volt a tervem. - Mondta, majd egy pisztolyt húzott elő a zsebéből és felé tartotta. - Pontban nyolc órakor felrobbannak a bombák. Tökéletes időzítés, hogy elterelje a figyelmet a hangról, amit ezzel okozok majd.
- Mondd el, hogy miért.
- Tönkretetted azt, amit annyi ideig terveztünk. Bíztam benned. - Mondta a recepciósként dolgozó férfi, aki ekkor lehúzta a kapucnit a fejéről és megmutatta valódi arcát.
- Austin...
- Fogd be. Ne nehezítsd meg.
- Én szerettelek. De el kell fogadnod, hogy ami volt elmúlt. Nem ölhetsz meg mindenkit, aki tovább szeretne lépni.
- Nekem nevem volt, mielőtt ezt az egészet elkezdtük. Hittem benned, ezért belementem ebbe az egészbe. Ma már senki nem tudja ki az az Austin Navratil. Hisz papíron halott vagyok, az istenért.
- Hallgatnod kellett volna a férjedre, akkor most nem lennél itt.
- Halott lennék. Leéltem volna egy gyönyörű életet a kislányommal és a társammal. Elhagytam őket érted. Miközben te végig csak... kihasználtál.
- Megérdemelted azt, ami történt. Ki hagyja már ott a saját gyerekét egy másik férfiért? - Kérdezte nevetve Adrián. - Szánalmas vagy, Austin Navratil.
- Dögölj meg! - Mondta Austin, majd meghúzta a ravaszt és golyót repített Adrián fejébe, aki holtan terült el a földön. A vér szépen lassan elöntötte a fából készült padlózatot.  Mindezzel egyidőben nyolcat ütött az óra, a bombák pedig sorban robbantak fel, óriási zajt keltve a fedélzeten. A csónakok sorban borultak az Atlanti-óceánba és süllyedtek el alattuk. 

Folytatjuk...