Nem egy fanatikus rajongó (Lee Know × Oc)

21. rész

—

Ahogy teltek múltak a napok, úgy kezdett el újból Szöul minden szeglete magába szippantani. Megszerettem a járókelőket, a barátaim, a portásnénit, a tanárokat, az igazgatót és a közelben lévő gyorskajálda kiszolgálóit is. Ez pedig az utolsó Koreában szándékozott nap közeledtében kezdett folytogatóvá válni. Folyamatosan éreztem legbelül, hogy hiányzik valami vagy valaki, de nem akartam tudni, hogy mi. Egyre csak azt kezdtem el érezni, hogy sürget az idő, én pedig mindennél jobban várom, hogy elérkezzed az idő mikor felszállhatok a repülőmre és talán soha nem látom viszont Koreát. Persze most sem a várossal vagy az országgal, esetleg az ott élőkkel volt bajom, hanem magammal, és a folytogató érzéssel. Továbbá rettentően közelinek éreztem az a bizonyos "hiányzó" darabot. Féltem, hogy bármelyik pillanatban rátalálhatok és szemem elé tárulhat, hogy mi is az pontosan, hisz sejtésem ugyan volt, de sejteni és tudni valamit nem ugyan az. 

[január 22, vasárnap]

Mire Min Hee felébredt én már összepakoltam minden holmim, csak a legszükségesebb dolgok maradtak elöl. 

— Máris mész? — nézett rám kómásan, mégis szomorúan. 

— Majd csak este nyolckor indul a gépem, de jobb előre összepakolni. — mosolyogtam. Nosztalgiával töltött el, ahogy a régi koliszobámban állok egy megpakolt bőrönd felett. Pár hónappal ezelőtt pontosan ugyan ez a helyzet volt csak most számítottam is rá, hogy ilyen hamar megyek vissza anyaországomba, ahol ott vár rám három testvérem, a macskám és a szüleim. 

— Akkor ma még szórakozhatunk. — vidult fel barátnőm. Én kissé félénken megráztam a fejem. — Mi az? Nem akarjuk együtt tölteni a napot? — szomorodott el. 

— Nem erről van szó. Csupán sétálni szeretnék egyet, hogy elbúcsúzzam a várostól. De ha időben visszajövök akkor még csaphatunk valami lányos buli féleséget. — erre persze rögtön mosoly jelent meg arcán. 

— De ne az legyen ám, hogy direkt elhúzod az időt! — megmosolyogtam megjegyzését, majd hátamra vettem apró hátizsákom és elindultam a búcsúutamra. Arra gondoltam, hogy első megállóként a - manapság székhelyemmé vált - közeli KFC-be megyek. Nem olyan mint otthon, Magyarországon, de a rántottcsirkét nehéz elrontani. 

Ahogy beléptem a frissen kinyitott épületbe meglepően kevesen voltak. Leadtam a rendelésem, majd helyet foglaltam az ablak mellett. Mihelyst megjelent a számom a kijelzőn átszeltem a helyiséget és átvettem az illatozó reggelimet. Sajnos mire visszaértem már nem volt mellettem egy üres hely sem így kissé kellemetlenül, de beültem két idegen közé.

Az ételemet különösen lassan csámcsogtam el. Ennek okára nem nagyon tudtam rájönni, de minden egyes falat mögött volt valami mély és megható. Talán épp akkor tűntettem el az életem itt töltött darabkáit. Mindenesetre elegendő ételt sikerült juttatnom szervezetembe, így már indulhattam is a következő helyszínhez. 

Azon a padon ücsörögtem, amin akkor ültem mikor Kirsszel találkoztam. Nem akkor volt az első alkalom, de ez hagyott bennem a legnagyobb nyomot. Talán még mindig érzem azt a félelmet, amit akkoriban tapasztaltam meg. Visszagondoltam és rá kellett jönnöm, hogy mindvégig ott volt nekem  Min Ho és segített ha szükségem volt rá. Talán ha olyan helyzet adódott volna, akkor akár Magyarországra is képes lett volna elutazni, csak azért, hogy megkérdezze; minden rendben van-e velem. 

Ahogy a gondolataim teljesen beszippantottak sajátos kis világomba, ráeszméltem, hogy talán az érzelmeim nem is voltak olyannyira egyoldalúak mint ahogy én azt hittem. Mindenesetre mostanra már teljesen mindegy, hisz én is és ő is már utakon járunk. Majd talán, egyszer, évek múlva újból beszélünk és akkor, majd fény fog derülni mindenre. Persze az is lehetséges, hogy soha többé nem lesz köztönk semmi, még egy aprócska köszönés sem.

Elmém túlbuzgóságának köszönhetően, fáradtan keltem fel a padról és nyújtóztam egyet. gondoltam beugrok még egy boltba, hogy vegyek valamit a családtagjaimnak, de elvetettem az ötletet miután megpillantottam, hogy hány óra volt. 18:15. 

Nagy lendülettel nyitottam be a szobába és meglepetten vettem észre, hogy nem csak Min Hee, a szoba lakója, tartózkodik ott. A másik illető fekete ruhát viselt, napszemüveggel és baseballsapkával eltakarta az arcát. Úgy tűnt épp most érkezett így ő is döbbenettel az arcán pillantott felém. Értetlen fejet vágva vette le napszemüvegét, így mondhatni felfedte a személyiségét. 

 — Te mit is keresel itt? Nem turnén vagytok? — tettem fel kérdésemet Chanbinnek. Aki zavartan kezdte vakargatni a nyakát. 

— Igazából általában mindig több napra írják ki a turnét, hogy kisebb legyen az esélye, hogy felismernek hazaút közben.  

— Értem. — Min Hee kissé zavartan toporgott a széke mellett mire eszembe jutott, hogy valószínűleg a feszengésének én vagyok az oka. — Ha zavarok akkor én most így....— mutattam az ajtó felé, mire barátnőm rögtön ellenkezni kezdett. 

— Dehogy is! Maradj nyugodtan, nem zavarsz csak tudod egy ideje nem beszéltünk szeméjesen és hát ja..... — mosolyogva ráztam meg a fejem és vettem magamhoz a bőröndöm és minden más holmim. 

— Semmi gond Min Hee. Biztos vagyok benne, hogy most nagyon szeretnéd velem eltölteni az idő, de ugyan így vagy a barátoddal kapcsolatban is. És mivel őt nem láttad már több hete, engem pedig igen, úgy gondolom, hogy most ez a kis idő Changbinnak jár és nem nekem. Hálás vagyok az együtt eltöltött napokért, majd még remélem találkozunk. — meghatottan öleltük meg egymást és búcsúztunk el egy kiszámíthatatlanul hosszú időre. 

Illetve persze a fiú lelkére kötöttem, hogy ne adjon infót Min Ho-nak a hollétemről, meg persze, hogy jól bánjon az én barátnőmmel.  

Ezután ismételten meglátogattam a közeli KFC-t csak, hogy levásároljam a maradék pénzem a kártyámról - mert az, hogy mikor kéne nincs rajta, az olyan jó érzés. Így ismételten rendeltem magamnak egy adag Hot Wings-t és azt majszolgatva elmélkedtem, hogy milyen is az én életem. Végül persze arra kellett jutnom, hogy egyedül én csinálom magamnak a bonyodalmakat. Rajtam kívül mindenki segíteni próbál, de én mindig csinálok valamit, hogy vissza kelljen vonniuk a segítséget vagy esetleg nekem kelljen visszautasítani azt. 

Ahogy ott ültem és rágódtam sorsomon megpillantottam valakit. Arra gondoltam, hogy esetleg valahonnan ismerem vagy csak simán hasonlít valakire, de nem. Teljesen idegennek nézett ki és egyáltalán nem úgy tűnt mintha ő felismert volna. Rágódtam egy kicsit még a dolgon, de annyira úgy éreztem, hogy meg kell szólítanom, hogy végül ezt is tettem. Bőröndömet, táskámat, kajámat és minden egyebet otthagyva siettem ki az épület elé, hogy megállítsam a korombelinek tűnő koreai fiút.