11. rész

65 8 0
                                    


Hozzánk. — jelentette ki mire teljesen lefagytam. "Mi az, hogy hozzájuk?" estem kétségbe.

Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak erre. "Most tényleg befogok menni egy híresség házába? Köszönni fogok a családjának és ezt annak mondom el akinek akarom?" olyannyira voltam kétségbeesve, hogy egész úton csak az előttem lévő ülést bámultam és a körülöttem lévő dolgokból semmit sem fogtam fel. Csupán arra tértem magamhoz, hogy a kocsi megáll majd valaki kicsatolta magát és kiszáll az autóból. Aztán nekem is kinyitották az ajtót. Kicsatoltam magam majd a szatyrokkal együtt kiszálltam az autóból. 

— Gyere. — ragadta meg Minho a csuklóm és kezdett el maga után húzni. Egyenesen egy emeletes ház ajtajához. Egy kicsit lépcsőztünk, de nem olyan sokat, hogy megterhelő legyen. Inkább az zavart, hogy Minho nem akarta elengedni a kezem és csak izgatottan húzott maga után. Annak ellenére, hogy magamtól is mentem volna. — Megjöttünk! — jelentette ki boldogan. Különös volt így látni. Igaz, hogy nagyon mikor találkoztunk mindig jókedve volt -vagy Szétverem Kriszt hangulata, de erről nem beszélünk-, mégis most más volt. "Gondolom ritkán látja a családját." a gondolatra elmosolyodtam. "Végülis én sem látom őket olyan gyakran." 


Minho bekopogott lassan pedig már nyílt is az ajtó. Egy -az én anyukámnál biztosan fiatalabb- nő nyitott ajtót. Boldogan ölelte meg Minhót mikor meglátta. Ebből pedig arra következtettem, hogy ő az anyukája. 

— Szia anya. — köszönt, majd viszonozta a gesztust Minho. Ezután a nő rám nézett amitől egy kicsit zavarba jöttem  pedig semmi okom sem volt rá. 

— Jónapot. — hajoltam meg. — Kozma Enikő vagyok, de nyugodtam hívhat Enci-nek vagy Eni-nek. Minho-

— Barátnője vagy? — vágott bele a szavamba. — Jaj fiam! Annyira örülök, hogy végre hazahoztál egy lányt! Mióta tagja vagy annak a fiú bandának nem is ismerkedsz lányokkal. Tudod én még szeretnék unokákat is! — az arcom úgy vöröslött mint egy erős paprika. "Magától a ténytől, hogy a barátnőjének hisz zavarban vagyok és lángol a fejem, de, hogy még unokák is! Na attól már konkrétan mindjárt tényleg lángra kapok!" 

— Nem, nem, anya. — próbálta csitítani zavartan az annyát Minho. — Nem a barátnőm! Egy barátom, de nem vagyunk együtt. 

— Mi? Nem? Oh. Elnézést a félreértésért. — mondta csodálkozva. — Hát akkor gyertek be. 

Ahogy beleléptem rájöttem, hogy Minho anyukája rettenetesen kedves. Fogalmam sincs, hogy miért fogalmazódott meg ez a fejemben ilyen hirtelen, de ez van. 

Kicsit beljebb menve találkoztam egy aranyos szürkésbarnás cicával. Persze -mint egy állatmániás lány- rögtön legugoltam és -mihelyt megengedte- elkezdtem simogatni. Annyira aranyos volt ahogy a hátára feküdt és hagyta, hogy simogassam. 

— Á, Dori! — jött oda Minho. 

— Így hívják? — kérdeztem, nem abbahagyva a cica simogatását.

— Igen. Összesen hárman vanna. Dori, Doongie és Soonie. 

— Aranyos nevük van. — mosolyodtam el. — Nekem is van otthon egy macskám. Sajnos nem hozhattam magammal mert a koliban nem megengedett az állattartás, de ha tényleg itt maradok, Koreában, biztos, hogy kihozom. — mondtam miközben felálltam. — Ezeket hova tehetem? — emeltem fel a szatyrokat. 

— Hogy hívják? — vette ki a kezemből őket és indult el az egyik szoba irányába. 

— A macskám? — kérdeztem őt követve.

Nem egy fanatikus rajongó (Lee Know × Oc)Where stories live. Discover now