Nem egy fanatikus rajongó (Lee Know × Oc)

17. rész

[kedd, 05.] 

Másnap reggel ásítozva bandukoltam át a konyhába, hogy készítsek magamnak egy kávét. Kissé lelkileg megviselt voltam és ilyenkor kávézok. Habár nem épp a legjobb megoldás akkor is segít, ráadásul még mindig jobb mintha mindennap innák, vagy mintha cigarettáznák. 

Mikor sikeresen kifőtt a barna lötty, a gőzölgő innivalót tartalmazó bögrével felsétáltam, majd felöltöztem és már mentem is az egyetem irányába. Egész úton az a cikk járta az eszembe. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Hívjam fel Minhot és kérdezzem meg, hogy mi fog történni, valljam inkább be az érzéseim neki, vagy csak hagyjam figyelmen kívül? "Talán a legutolsó lenne a legjobb választás..." 

Végül megérkeztem az egyetem hatalmas épületéhez. Bejelentkeztem a kártyám segítségével és már egyenesen a kijelölt előadóteremfelé is haladtam. A folyosón haladva teljesen belemerültem a gondolataiba így sikeresen neki is menten valakinek. 

A földre huppanva nézetem fel az illetőre aki legnagyobb meglepetésemre Dong Yul volt. Mosolyogva nyújtott kezet felém, én pedig viszonozva gesztusát fogadtam el segítségül nyújtott, hatalmas kezét. 

[KOREAI] — Régen találkoztunk. 

— Hát eléggé. De örülök, hogy összefutottunk. Hogy megy a sorod Dong Yul?

— Semmi különös. Én már hozzászoktam az itteni élethez. Na és veled? Hallottam, hogy már pénteken felvetted a nyúlcipőt. Ennyire kiakasztó az osztályod? — erre felnevette. 

— Nem, dehogyis. Csak volt egy kis.....családi vészhelyzet és hazakellett utaznom. De már minden rendben van és a bepótolni valót is megcsináltam, szóval minden rendben. — mosolyogtam. 

— Á, igen. — csillantak fel szemei, amit eleinte nemértettem, de miután folytatta megértettem. — Ma délután összeülünk néhány barátommal. Mindenki hívja még pár barátját és majd ismerkedünk egymással. Te is jöhetnél, meg hívhatnál is valakiket. Majd ott ismerkedünk. Nem muszáj sulis havert hívni. — kicsit elgondolkodtam, de végül bólintottam. 

— Rendben. Akkor majd írd meg, hogy hol találkozunk és mikor. 

— Oksa. Bár nem tudom a számod. — kezdte el a tarkóját piszkálni én pedig kinyújtottam a kezem. 

— Add ide a telefonod. Beírom. — miután ezzel megvoltunk, elköszöntünk egymástól és már siettünk is a termeinkbe. 

A nap folyamán összesen csupán annyi értelmes dolgot sikerült csinálnom, hogy visszaadtam a kölcsönvett jegyzeteket. Bár ahogy később belenéztem a napi órai "munkámba" - azaz a jegyzetembe - szomorúan jöttem rá, hogy már kérhetem is el valakitől a mai anyagot annyira nem tudtam figyelni. A füzetembe hat tanóra alatt csupán egy oldalt sikerült írni, míg a mellettem ülő lány legalább háromszor lapozott. A szétszortságom sajnos nem enyhült. Akármennyire próbáltam elterelni valami érdekessel a figyelmem folyamatosan ugyan oda kerültem vissza. A cikkhez. Utáltam az érzést. Ráadásul zavart, hogy nem tudok magammal semmit sem kezdeni a tudatlanságom miatt. Kezdtem úgy érezni , hogy rossz döntés volt Koreába jönnöm. 

Miután az utolsó órám is véget ért - amin úgyszintén nem tudtam semmit sem figyelni - lassan bandukoltam haza. Útközben eszembe jutott Dong Yul ajánlata. Elsőnek Min Hee-re gondoltam aztán eszembe jutott másik két barátnőm is. Bár arra, hogy Soo Yul is velünk tartson nem láttam sok esélyt, megkíséreltem egy üzenetet a koli felé menet. Mikor hazaértem írtam egy SMS-t zenész haveromnak, hogy mikor is lesz ez a találkozó és hol. Hamar jött a válasz, miszerint délután ötkor lesz tali az egyetem elött. Mellesleg újból felhívta a figyelmem, hogy hozzak nyugodtan barátokat. Szóval elsőnek a szobatársam számát kerestem ki a névjegyzékből, aki pár csöngés után felvette.