Nem egy fanatikus rajongó (Lee Know × Oc)

15. rész

[péntek, 01.]

A tegnapi órákon keresztüli sírásnak köszönhetően teljesen felpuffant a szemem körülötti rész. "Persze, hogy ennek is akkor kell megtörténnie mikor mennem kell suliba" panaszkodtam. Már akkor elegem lett az aznapi napból. És ahogy egyre csak telt a nap ennél fokozatosan lett rosszabb és rosszabb. 

Mivel akármennyi vizet dörzsöltem bele az arcomba nem akart elfogadhatóbbá varázsolódni az, elő kerestem a napszemüvegemet amit, miután felvettem egy fekete ujjatlant, majd rá egy lukacsos, kötött pulóvert, alulra pedig egy farmert, aztán kivasaltam a hajam, az arcomra is biggyesztettem.  

Felvettem az asztalom mellől az üres hátizsákom és a fiókból átraktam bele néhány füzetet és tankönyvet is. Végül aztán a tolltartómat is beledobtam. Persze sokan szoktak laptopon vagy tableten jegyzetelni, de én nem. Vagyis inkább azt mondanám, hogy ma még nem. Jövőhéten már -amennyiben minden úgy meg ahogy tervezem- lesz egy tabletem amin tökéletesen jegyzetelhetek majd. 

Fáradtan, napszemüvegben és teljesen lehangoló aurával léptem be a terembe, előként. Kiválasztottam egy tetszőleges padot a leghátsó sorban, majd el is foglaltam. Ahogy kiraktam a padra egy-két dolgok megéreztem a telefonom zizegését. /Öcsi/. Semmi kedvem sem volt vele beszélni. Nem azért mert annyira nem kívántam volna a társaságát, inkább csak nem akartam a gondjaimmal terhelni. Sosem volt az erősségem a hazudás, de ennek ellenére megpróbáltam a hangomra és a kedvemre parancsolni egy kis vidámságot. 

[MAGYAR] — Szia. 

— Tudom, hogy ma van a második sulisnapod....de.... — hallottam a hangján, hogy valami baj van. Tudtam, hogy ha még ennek ellenére is hív akkor tényleg komoly így rögtön elkezdtem visszapakolni a cuccom, onnan ahonnan kivettem. — Apának szívrohama volt. — nyögte ki elcsukló hanggal, bennem pedig megállt az ütő. "Mi!? Nem, nem, nem! Ez nem lehetséges. Csak egy béna szivatás." Próbáltam magam nyugtatni, de sikertelenül. 

Az arcom tiszta nedves volt a folyamatosan folyó könnyeim miatt. Ahogy egyenesen a koli felé rohantam, hogy magamhoz vegyem a repüléshez fontos papírokat, majd ahogy beszálltam a taxiba, később pedig a repülőbe, végig azon gondolkodtam, hogy hogy lehetséges ez és miért történik ez most velem. Egyáltalán nem álltszándékomba feltenni azt a kérdést, hogy miért most? Mert soha életemben nem akartam volna megélni ezt. 

Mondhatni az összes magamnál lévő pénzem elszórtam arra, hogy taxiról repülőre onnan pedig újra taxiba ülve kemény tizenhárom órával a telefonhívás után rohanva érjek oda a korházszobához ahol apám feküdt. Lélegeztetővel az arcán. 

Kimerülten, sírva, szúró oldallal és teljes káosszal a fejembe toltam mindenkit arrébb aki az utamat állta apám ágya felé. Végül aztán a könnyeimtől homályosan látva rogytam le az ágya mellé miközben a kezét szorongattam. 

[MAGYAR] — Mond, hogy nincs már semmi baj. Mond, hogy teljesen fel fogsz épülni. Kérlek. — zokogtam teljesen kívül hagyva a körülöttem lévő emberek értetlen fejét, hogy miért vagyok itt, és csak édesapám hangjára koncentráltam. 

— Eni, Eni. Figyelj rám. Hallod?! — kezdett el a vállamnál fogva rázni anya. Aztán két keze közé fogta az arcom és abban a pillanatban teljesen elkomorodott. — Jó ég! Te tiszta forró vagy. — lepődött meg. Nekem felfogni sem volt időm, hogy mit mondott már minden el is sötétült és ezzel megszűnt körülöttem. 

°A család minden egyes tagja tisztában volt azzal, hogy Enikő nem csupán az apja állapota miatt volt ennyire zaklatott. Csupán azt nem tudták, hogy mi volt a másik ok. Hogy mi történhetett Koreában az ő tudtuk nélkül. 

Eközben Minho csak arra tudott gondolni, hogy vajon mi történt az előző nap a lánnyal. Hogy vajon fognak-e még beszélni és, hogy miért nem vette fel egész nap a telefont -bár erre számított- mégis voltak itt még megválaszolatlan kérdések. Mint mondjuk az, hogy miért nem volt aznap bent az egyetemen, vagy miért nem tud róla semmit a szobatársa sem. Végül aztán rászánta magát, hogy újra elmenjen az egyetemhez kicsit "nyomozni". Persze azzal nemszámolt, hogy teljesen sötét lesz ugyanis már hat perce múlt este kilenc volt. Habár eleinte úgy gondolta, hogy ilyenkor már biztos nem talál semmit nem fordult vissza. 

Először csak nézelődött hátha találkozik valakivel. Ez azonban negyed óra várakozás után sem következett be. Végül kissé tartózkodva, de odament a portáshoz aki nyűgösen nézett fel rá. 

[KOREAI] — Elnézést, de megtudná nekem nézni, hogy tartózkodott e ma az iskola épületében egy magyar származású, Kozma Enikó nevű lány? — kérdezte, mire a goromba portás begépelt valamit a számítógépbe, majd elfordította annak kijelzőjét a fiú felé. Lee Know összehúzott szemmel nézte a lány "belépő" kártyája melletti időt. 

— Köszönöm. — sietett el az egyetemről.°

Nem értettem, hogy miért fekszem egy korházi ágyon és, hogy miért fázom annak ellenére, hogy nyár van. 

[MAGYAR] — Áh, felébredt. Orvos vagyok. — mutatkozott be a harmincas éveiben járó férfi. Nehézkesen felültem és ráemeltem szemeim. 

— Miért fekszek itt? És, hogy van apa? Hol van a családom? 

— Nyugodjon meg. Az apja egy teremmel arrébb van mert az állapota nem teljesen stabil, de egyértelműen helyre fog jönni. Az öccse tartózkodott eddig itt, de elment venni valamit. 42°C- os láza volt majd végül elájult a stressz és a hő miatt. — pár dolgot felfirkantotta lapra majd újból rám nézett. — A telefonja egyfolytában csörgött így lehalkítottuk. Most ott van az éjjeliasztalon. Ha nem jön vissza a láza akkor estére már haza is mehet. — mosolygott, mire kissé kábultan, de bólintottam. Figyeltem ahogy kimegy az ajtón majd teljesen eltűnik.

A kezembe vettem a telefonom és kíváncsian feloldottam. Min Hee és Minho hívásai vegyesek voltak. Mindketten rengetegszer hívtak. Az első gondolatom az volt, hogy felhívom Lee  Knowt, de nem tettem. Nem akart vele beszélni a tegnapi után. Így csak Min Hee-nek írtam le röviden, hogy mi történt. 

Nem kellett sokat várnom, Bence alig, hogy elküldtem az üzenetet már mellettem is ült. 

— Szia. 

— Szia. 

— Mióta hazajöttél nem is beszéltünk. — szívott bele a szívószálas mirandájába. — Hogy vagy? — nézett rám, mire kicsit meglepődtem. Azután sem kérdezett ilyet, hogy majdnem eltörtem a lábam. Most meg csak lázam volt. 

— Jól.... — hunytam le a szemem. 

— Ne hazudj. Látszik rajtad, hogy szarul vagy. Nem arról beszélek, hogy lázad volt. Látszik rajtad, hogy megviselt vagy. Nem hiszem, hogy csak apa miatt voltál ennyire felzaklatott. Nem kérem, hogy mond el mi van csak legyél jól. — mondta idegesítő szürcsölés mellett ami a fogyatkozó üdítőt jelezte számára. 

— Jól....leszek. Ne aggódj. — mosolyodtam el. 

— Amúgy bírom a fiúd. — erre kikerekedtek a szemeim. 

— MI!!? Nekem nincs is! — erre kissé megszeppent. 

— Oh. Pedig tökre úgy tűnt... — gondolkodott el. — Na mindegy. Szóval hívogatott téged egy Koreai srác. Mivel már nagyon elegem volt belőle, hogy egyfolytában búg a telód fogtam azt felvettem. Nagyából felvázoltam neki, hogy most itt vagy azt lázas lettél meg ja. Tökre aggódott érted ezért azt hittem, hogy együtt vagytok, de akkor nem. — leesett állal bámultam rá míg ő csak idegesítően szűrcsölte az innivalóját. 

— Most komolyan azt mondod, hogy beszéltél Minhoval a tudtomon kívül?! Ráadásul azt is elmondtad, hogy mi van velem?! — kérdeztem felháborodottan mire ártatlan fejjel bólogatni kezdett. — Az agyam eldobom tőled! — motyogtam miközben a fejemre húztam a takarót.