Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

30. A szeretet ereje

Csend. Minden nagyon csendes volt. Valami végigszaladt a testemben, majd egyszeriben megtelt a tüdőm újra levegővel. A szemem kinyílt, mint egy tavaszi virág az első harmatban. Egyből a mellkasomhoz kaptam, hogy ellenőrizzem tényleg élek és lélegzem-e.
Lélegeztem. Éltem.

- Lu... Luna? – Jayce hangja ütötte meg a fülem. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a fejem, és ránéztem az öcsémre. – Eleanor! – Jayce szinte feltépett a porból, és olyan erősen vont magához, hogy majd' kiszorította belőlem a szuszt. – Nem hiszem el! – Sírt, és én is sírtam vele. Pár percig így ülhettünk, majd gyengéden eltoltam magamtól, és körbepillantottam. Nathan nem volt sehol, de még Michael sem.

- Hol van Nathan? – szipogtam. – És apa?

- Apa az életét adta a tiedért – szorította meg Jayce a kezem, mire elkámpicsorodtam, és újra kitört belőlem a zokogás.

Elárvultunk. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtette ezt értem. A szívem majd' kiszakadt a helyéről, ahogy az apámra gondoltam. Az emberre, aki felnevelt, aki miatt megtanultam bízni, és szeretni. Michael nem volt többé.

Pityeregtem még egy darabig Jayce vállát ölelgetve, majd szipogva elhúzódtam, és kitöröltem a könnyeket a szememből.

- Hol van Nathan? – hüppögtem még egy kicsit.

- Elment, miután majdnem mindenkit megölt.

- Hova ment, Jayce?

Olyan hirtelen ugrottam talpra, hogy szinte beleszédültem. Jayce felpattant utánam, és megtámasztott a karomnál fogva, majd átkarolta derekam.

- Ne erőlködj! – csitítgatott kedvesen. – Most jöttél vissza a halálból, baszki! – Úgy éreztem, hogy visszatért az öcsém. Egy apró mosoly szaladt át az arcomon.

- Kérlek, tudnia kell, hogy életben vagyok! Keressük meg! – könyörögtem könnyes szemekkel. Láttam mit tett, és határozottan aggódtam érte.

- Hova vigyelek?

- Először próbáljuk meg azt a termet, ahova Lucifer vitt minket, amikor megérkeztél a pokolba – javasoltam.

Jayce beleegyezően bólintott, majd hirtelen eltűntünk a semmiben.

A kecskés nagyterem sajnos üres volt. Amikor beléptünk, egy lélek sem tartózkodott benne. Szomorúan felsóhajtottam. Nathannek látnia kellett, hogy élek.

Összeszorítottam a szám, majd feltéptem a terem ajtaját, és meglódultam a labirintusban.

Jayce szorosan követett. Olyan sebesen rohantam, hogy néha megbotlottam a saját lábamban.

Amikor odaértem a szobához, ahol legboldogabb perceinket töltöttünk, mély levegőt véve nyitottam be, de az is üres volt. Még jobban elszontyolodtam.

A legnagyobb problémám az volt, hogy Lucifer tanácskozó szobáján kívül – ahol végül egyszer sem sikerült megvacsoráznunk –, más hely nem jutott eszembe. Rettegtem tőle, hogy beváltotta ígéretét, és elment, hogy feldúlja a mennyeket miattam.

- Jayce – ragadtam meg vállát. – Vigyél Lucifer szobájába!

- Az az, ahol olyan nagy ablakok voltak?

- Igen! – vágtam rá izgatottan. Bíztam benne, hogy Nathan ott lesz, és rendben.

Jayce lehunyta szemét, majd odateleportált minket a vörös, kétszárnyú ajtó elé.

A szívem hevesebben vert, mint vártam volna. Bizonytalanul nyomtam le a kilincset, hogy kitárjam az ajtót. Egyből elöntött a megkönnyebbülés, de közben cikázott bennem az aggodalom is.