Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

8. Felesleges?

Szokatlan hangok ütötték meg a fülem. Azt hiszem, valaki rendesen bevágta a kocsi ajtaját, majd kinyitotta a csomagtartót, és szerszámok között matatott. Ide-oda rakosgatta, néha egymáshoz ütötte őket. Mi a fene folyik itt? Bedöglött a kocsi, és megálltunk egy szerelőnél?

– Szerinted, ha "véletlenül" becsapom a csomagtartót, végre felébred? – Jayce direkt jó hangosan tette fel a kérdést, ha a csapkodásra nem is, de a kiabálásra biztosan felkeljek. Az egy dolog, hogy már eleve félálomban lehettem, és kezdtem felfogni az eseményeket.

– Miért nem kelted fel? – érdeklődött értetlenséggel átitatott hangon Nathaniel.

– Azt csinálom! – felelte az öcsém.

– De normálisan?

– Szerinted akarom napokig a hisztijét hallgatni, amiért nem hagytam, hogy kipihenje ezt a szarságot?

Az utolsó mondat eléggé megütötte a fülem ahhoz, hogy résnyire kinyissam a szemem. A homlokom ráncolva ültem fel, és a csomagtartó felé fordultam. Pislogtam párat, mert még az álom javában maga alá akart gyűrni.

– Jayce! – hörögtem rekedtes hangon. – Baszódj meg!

– Na, tessék! – vigyorodott el öntelten. – Örülök, hogy ilyen jó kedélyűen ébredtél, Eleanor! – szúrt még oda egyet, de nem feleltem, csak visszazuhantam a pihe-puha, pléddel fedett ülésre. Egyáltalán mikor került ez alám? Inkább nem is akartam megtudni.

Miután eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy kikászálódjak az autóból, egyből körülnéztem, mert fogalmam sem volt, merre vagyunk. Kinyújtóztattam az elgémberedett testrészeimet, lenyomtam egy kisebb tornát, míg jól elnézelődtem.

Egy kisebb útszéli étkezde előtt parkoltunk. A főúton rengeteg autó haladt el, de nem sokan álltak meg egy kávéra sem. A köves parkoló szinte üresen tátongott, oldalát magas, öregnek látszó fák szegélyezték. A levegő frissnek hatott, pedig tényleg sok kocsi robogott el mellettünk. Néhány madár csicsergett egy közeli fán, a napot széles, gomolygó bárányfelhők takarták. A levegő, mintha kicsit lehűlt volna tegnaphoz képest, bár lehet, ebben az államban – már, ha egyáltalán eljutottunk egy másikba –, melegebb az éghajlat. Mondjuk ez nem túl valószínű, de mindegy.

Elhessegettem a buta gondolatokat, és a fiúk felé pillantottam. Nathaniel keresztbe tett bokával, az Impalának dőlve dohányzott, Jayce pedig mellette toporgott.

Miután befejeztem a rögtönzött reggeli tornát, odaléptem eléjük, és felsóhajtottam.

– Te eddig is cigiztél? – intéztem a kérdést a fiú felé, mire elmosolyodott, és felém nyújtotta a már félig elégett bagót.

– Kérsz? – kérdezte várakozva. Megrántottam a vállam, majd kivettem az ujjai közül, és egy mélyet beleszívtam. Számít már bármi? Az életem így is a feje tetejére állt, talán belefér pár slukknyi dohányzás. Illetve ezzel talán nem tűnik úgy, hogy nem merek szóba elegyedni a sráccal. Végül is tegnap megmentett, ami nem egy gyilkos démon magatartására utal.

Nem idegen számomra az érzés, amikor a füst ellepi a tüdőmet. Szinte régi, jó ismerősként üdvözöltem a csekély nikotint. Amíg apával éltem, a barátaimmal rengeteget füstöltünk, mondhatni "titokban". Nem túl jó dolog, de általában a barátnőm, Morgan, mindig belevitt az ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe.

– Kösz – adtam vissza Nathanielnek, aki még kettőt beleszívott, majd elnyomta.

– Na, mehetünk enni? – türelmetlenkedett Jayce, tudomást sem véve előbbi "csínytevésemről". Már farkaséhes lehetett, általában akkor állt neki hisztizni.