Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

21. A sátán bosszúja

Reszketve nyitottam ki a szemem. Csak félig mertem először, mert rettegtem tőle, hogy mit fogok látni.

Egy iszonyatosan sötét folyosóra érkeztünk. A falak kövekkel voltak kirakva, oldalán fáklyák díszelegtek már-már lekonyulva.

A folyosó legvégén egy méretes, fából készült ajtó állt, szegecsekkel az elején és egy nyelvnyújtó kecskével. Elfintorodtam a látványra, nevetségesen hatott. Ez lett volna a pokol?

- Hol vagyunk? – kérdeztem feszülten, még mindig a földön ücsörögve, könnyes szemekkel. – Hol van Nathan?

 - Állj talpra gyermek és kövess!

 Nem makacskodtam. Nem volt ínyemre sem a dolog, de nem szerettem volna, hogy végigrángasson a folyosón. Belzebub egyenesen a kecskés ajtó felé tartott. Odaérve kitárta, és erőszakosan belökött rajta.
Újfent a térdemre érkeztem. Felszisszentam a felkínálkozó fájdalomtól, majd felegyenesedtem.

Egy óriási teremben álltam, fölöttem lelátó húzódott. Ahogy dermedten körbefordultam több száz sárga és piros tekintet szegeződött rám. Remegve emeltem tenyerem az arcomhoz, hogy megdörzsöljem szemem. A démonok ordítottak a lelátóról és sokan tapsoltak. Többen a nevemet kiabálták, néhányan a "fél-ivadék" szóval dobálóztak. Beesett arcuk, szürke szájuk kaján vigyorra húzódott, agg vénemberére hasonlító homlokuk indokolatlanul ráncos volt, és kicsit előre is állt. Nem túlzottan szimpatizáltam velük.

Ismét elkapott a hányinger és az aggodalom egyvelege. A terem másik végébe kaptam a tekintetem.
Aztán megláttam őt. Ott állt lehajtott fejjel, démoni mivoltában. Amikor észrevett, beesett arca elkomorodott, homloka ezernyi ráncba szaladt. Elfeketedett szája elnyílt, sötét szemében szorongást véltem felfedezni.

 - Köszöntelek benneteket gyermekeim! – Belzebub rekedten szólalt fel. Azonnal a hang irányába kaptam a pillantásom. A terem túlvégén állt, egy piros-arany szegéllyel díszített erkélyen. Karját kitárta szónoklata közben, a démonok ordítottak, sikítoztak, vagyis... inkább örvendeztek. – A prófécia ma végre beteljesedik! E két ifjú démon megvívja élete legnagyobb csatáját. – Mi?

Arcomról leolvasható volt a feltörekvő pánik, ahogy kétségbeesetten Belzebub alakját lestem. Aztán hirtelen észrevettem  a háttérben Lilith kárörvendő vigyorát. Éjfekete szeme ragyogtott a boldogságtól, ahogy Belzebub mögé húzódva Natalie kezét szorította. Natalie?
Újra Nathan felé fordultam, ajkam megállíthatatlanul remegett. Könnyek szöktek elő szememből.

Nathaniel oldalra döntötte fejét, ahogy reszkető alakomra nézett.
Én is jobban szemügyre vettem őt. Felül nem volt rajta ruha, felsőteste ugyanolyan szürke volt, mint meghosszabbodott démon mancsai. Hasán kirajzolódott sebhelye. Sosem láttam még így. Vérfagyasztó volt, mégis őrületesen csábított.
Nagyot nyeltem, majd ökölbe szorított kézzel Belzebub felé fordultam.

 - Leány! – szólított. – Öltsd fel valódi formád! – Nem engedelmeskedtem elsőre, ezért felém emelte visszataszító kezét ugyanúgy, ahogy korábban anyánál. Felkiáltottam, ahogy kibomlottak szárnyaim hátamból, aztán makacsul visszacsuktam őket.

 - Rohadj meg a pokol legmélyén! – ordítottam fel az erkély felé, mire Belzebub jó kedélyűen felkacagott. A közönség sorai közt először megfagyott a levegő, kivárták Belzebub reakcióját, majd ők is felnevettek királyukkal együtt. Szaros birkák!

- Látjátok? – kiáltott elégedetten Belzebub. A szolgáihoz beszélt. – Én megmondtam, hogy szórakoztató lesz a mai nap! – Az engedelmes rohadékok ismét felnevettek. Belzebub egy percig élvezte népszerűsége átható ízét, majd újra felém emelte kezét.

Nem tudtam mit tenni, szárnyaim újra előugrottak hátamból, mire a díszes összegyűltek felsikoltottak. Ujjongtak és tapsoltak.

 - Gyerünk hibrid! – rikoltotta egy vörös szemű az első sorból. – Lássuk, mit tudsz!

 - Kezdhetjük! – csapta össze a tenyerét az emelvényen Belzebub.

 - Lófaszt! – mormogtam az orrom alatt, majd Nathan felé fordultam, de ő már nem állt korábbi helyén. Úgy termett előttem, mint egy gepárd.

 - Eleanor! – Hangja sürgető volt, szavai szinte összeolvadtak olyan gyorsan beszélt. – Csináld amit mond! Bízz bennem! Gyerünk, támadj rám!

 - Nem! – ellenkeztem, majd hátrébb léptem. A démonok fújoltak a lelátóról.

 - Végig hazudtam neked – kezdett bele, de a tekintete nem tűnt őszintének. – Csak el akartalak csábítani, hogy idehozzalak.

 - Nem igaz! – vágtam rá habozás nélkül.

 - Végig tudtam, hogy ki vagyok – hazudta, de hiába, nem hittem neki.

 - Fejezd be! – súgtam, mert a lelkemig hatoltak szavai. Az agyam felfogta, hogy hazudott, de a szívem megrendült a hallottaktól.

 - Sosem szerettelek igazából. – Ahogy kimondta megmerevedtem. – Hazudtam, végig.

 - Nem igaz! – rivalltam rá idegesen, mire a démonok felbuzdultak.

 - Hazudott! – suttogták felváltva. – Nem szeret!

Elmémet ellepték a kívülről áramló negatív gondolatok. Éreztem, ahogy bensőmben cikázni kezdett a felfoghatatlan energia.

Úgy kúszott fel agyamig a méreg, ahogy a kígyó csúszott Éva felé a paradicsomban.
Tudtam, hogy befolyásolni próbáltak, de nem érdekelt. Teljesen ellepett a düh.
Nathan felé ütöttem öklömmel, de ő elkapta vékonyka karom, majd a hátam mögé csavarta, és úgy tartott meg fél másodpercig.

 - Az életemnél is jobban! – súgta a fülembe, majd előre lökött. Majdhogynem orra estem, ahogy tudatosult bennem, mit is mondott.

Elmémben egy terv kezdett körvonalazódni.
A közönség szüntelenül zúgott és fújolt.

 Visszafordultam Nathan felé, aki türelmesen várta újabb támadásom. Komótosan sétáltam hozzá, majd elkaptam az állát, és egyszerűen szájon csókoltam.
A démonok felhördültek a váratlan döbbenettől.

 - Azt kérdezted, mi a választásom! – fordultam az erkély felé, és ordítottam Belzebubra. – Őt választottam!

 - Nem! – jött az indulatos válasz.

 - A prófécia már rég beteljesedett, te hígagyú! – kiáltottam felbátorodva. Elegem volt már az egészből. Már az elején megmondtam, hogy nem akarok menny és pokol között drámázni, de ezek nem hagytak más választást az ember lányának. – Lilith megölte a saját fiát!

A démonok egyből odakapták tekintetüket Lilith felé, majd felbolydultak.

 - Hazugság! – csattant fel Belzebub, majd bársonyszékéről talpra ugorva az erkély korlátjához feszült, ahol nemrég beszédet mondott. – Életben van, látom!

 - Persze! – forgattam bosszús tekintetem. – Hiszen feltámasztottam!

 - Igaz ez fél-ivadék? – Belzebub Nathanra szegezte fekete szemét.

 - Igaz, uram! – szólt Nathan hangosan, némi gúny hallatszott hangjából. Színvonalas közönségünk susmorogni kezdett.

 - Hazudik, nagyuram! – Lilith öntelten lépett előre, arcáról magabiztosság sugárzott. – Megsebeztem a fiút, de nem volt halálos. Meggyógyult magától.

 - Úgy foglak megölni, ahogy az arkangyallal is tettem – sziszegtem fogaimat összeszorítva, egyenesen Lilithet méregettem tettre készen. - Kíméletlenül, ezúttal élvezni is fogom!

 - Hogy mondtad, leány? – Belzebub még előrébb hajolt, szeme szinte lángokat szórt.

 - Jól hallottad! – harsogtam vehemensen.

 - Halljátok ezt, gyermekeim? – rikkantott hevesen, mire a démonok elcsendesedtek. – A leányom azt állítja, hogy megölt egy arkangyalt. Van itt bárki a termemben, aki ezt alá tudja támasztani?

 - Én? – Nathan szorosan mellém lépett, és összekulcsolta kezünket.

 - A te szavad itt nem mérvadó, szolga! – dörögte Belzebub. – Elvakítanak az érzelmeid e leány iránt. Idáig érzem a szerelmed förtelmes szagát. Visszataszító!

 - Nagyuram! – Lilith úgy tekergett Belzebub mellett, mint egy rossz szajha a kuncsaft előtt. – Azt javaslom járjunk utána ennek. Addig vessük a hibridet cellába, a fiamat átadjuk a kárhozatnak. – Nathan légzése elakadt mellettem.

 - Miért vetnénk gyermeked a kárhozatba? – szidta Belzebub keményen. – A leányom egy tapodtat sem tesz nélküle. Nem látod, hogy szorongatja? Mint egy rühes kisállatot!

 - Pont ezért, nagyuram. Érzések nélkül jobban hasznunkra válhat a lány! – Belzebub elgondolkodott, majd ördögien elmosolyodott.

- Ezúton feloldozlak szolgálataid alól,  Lilith nyolcaik fia! – Újfent kitárta karját, mint egy pap a mise kellős közepén. – Büntetésed az örök kárhozat a hitetlenek dombján!

Nathanre kaptam pillantásom, mert ötletem sem volt, hogy miről beszélt az elmebeteg nagyapám.

Emlékeztem rá, hogy valamit mondott a hitetlenekről, de nem konkretizálta, mi történt velük.

 - Kicsi Luna! – Nathan szembe fordult velem, úgy éreztem búcsúzkodik. – Remélem, megbocsátasz nekem – kezdett bele hadarva. – Sok mindent meg kellett volna magyarázzak, de elrontottam. – Szemébe visszatért a varázslatos kék csillogás, és rám mosolygott. – Sajnálom!

 - Mi az a kárhozat? – sürgettem idegesen. – Azonnal mondd el!

 - Elfogni! – Belzebub rekedt hangja villámcsapásként hasított a levegőbe.

 - Nincs idő! – rázta kobakját mosolyogva, majd ajkát az enyémre tapasztotta, végül eltolt magától, és hátrált egy lépést. Elengedte a csatát. Talán életében először döntött úgy, hogy nem nyerhet.

Elképedve álltam, ahogy megszámlálhatatlan mennyiségű démon özönlött le a lelátóról, hogy megszerezzék maguknak az én Nathanielem.

Ő csak szüntelenül mosolygott rám, s emberi alakjában várta sorsát . Még a fáradtságot sem vette, hogy visszaváltozzon.

Egy sárgaszemű vetette először magát a hátára, és végighúzta rajta gyilkos karmát. Utána két piros iparkodott megragadni végtagjait, de Nathan nem küzdött. Átadta magát a kárhozatnak.
Így hát nem volt más választásom. Ingatag szárnyaimmal felreppentem, és egyenesen rávetettem magam a sárgára. Letéptem róla, és odébb hajítottam. Aztán a pirosakhoz fordultam. Az egyikbe belerúgtam, míg a másikat a vállánál fogva távolítottam el róla. Elé léptem és karjánál fogva feltéptem a földről.

 - Várd ki a végét! – motyogta megrogyva. Hátából vér csordogált, ahogy görnyedt előttem. Nem értettem, mire célzott.

Egy démon megragadta a szárnyam, míg Nathanra újabb két sárga vetődött hátulról. Leráztam magamról, majd tollaimmal lába alá suhintottam. A démon elesett.
Visszafordultam Nathanhöz, de testét teljesen ellepték, esélyem sem volt hozzáférkőzni.
Odarontottam, és egyesével rántottam le róla a szörnyeket, akik foggal-körömmel igyekezték vérét ontani.

A szívem hevesen kalapált, éreztem, hogy pulzusom megemelkedett. Hasonló érzés kerített hatalmába, mint mikor kirobbant belőlem az erő, s meggyilkoltam Gabrielt.
Felordítottam, ahogy a kilátástalanság átvette az uralmat testem felett.

Gyomrom cigánykereket hányt, agyam elhomályosodott. Talpam elemelkedett a kőről, immáron lebegtem. Tudtam, hogy az energia ami bennem van, egy várost is elsodorna gond nélkül.
Karomat széttártam, arcom a plafon felé tartottam, majd robbantam.
Azt akartam, hogy az összes rohadék egytől egyig semmivé legyen.

 - Elég! – sikítottam.

Aztán hirtelen minden elcsendesedett. A Nathan testét elárasztó sárgák és pirosak megmerevedtek, majd eldőltek oldalra, és nem mozdultak többé. Minden semmivé lett körülöttem. Az összes sárga és piros halott volt a teremben.
Gabriel öntelt kacagása visszhangzott fejemben. "Gyilkos gyermek."

Nathaniel magzatpózban feküdt a földön, lábát maga alá húzta. A váratlanul támadt csöndre erőtlenül felemelte fejét, és rám nézett, mosolygott. Egyenesen teste előtt szálltam le odébb rúgva egy kifacsarodott sárgát.

Amint lábujjaim földet értek, egyből Belzebub felé emeltem arcom, majd elvigyorodtam, és oldalra döntöttem a kobakom.

A fődémon engem méregetett egy darabig, majd a következő minutumban előttem termett, és undorító körmeivel megsimította a pofim.

Megragadtam görcsös kezét, és eltaszítottam magamtól, mire felmorgott, majd nyakam felé kapott, de kihajoltam lendületes mozdulata elől. Ahogy keze a levegőben suhant, belekapott szárnyam végébe. Úgy kapta oda a tekintetét megsebzett karjára, mintha sosem érzett volna
még fájdalmat.