Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

9. Birtoklás

Már beesteledett, amikor Denver határába értünk. A hátsó ülésről Jayce horkolását lehetett csak kiszűrni a rádió halk sistergése mellett. Egy ideje elment az adás, de senki sem reagált rá. Nekem is csak pár perce tűnt fel a zene átható hiánya.

Korábban kifigyeltem, hogy Nathan melyik gombbal kapcsolta be, így könnyedén rányomtam a kikapcsoló gombra, mire Nathaniel egyből rám nézett.

– Miért kapcsoltad ki?

– Idegesített – feleltem suttogva. Nem akartam felébreszteni Jayce-t, szüksége van a pihenésre. Borzalmasan ki lehetett már merülve, tekintve, hogy tegnap én aludtam át az éjszakát, így neki nem maradt sok lehetősége.

– Oké. – Nathaniel rövidre zárta a társalgást, majd felsóhajtott, és figyelte tovább az előttünk húzódó sötétséget. Látszott rajta, hogy már végtelenül unta a vezetést. Nem lepett meg, hiszen nagyjából huszonhét órája ült a volánnál.

– Nem szeretnél te is pihenni? – kérdeztem, hátha ő is aludna pár órát.

– Nem, az átlagnál jobban bírom az éjszakázást – pillantott felém futólag, vékony ajkán egy félmosoly húzódott.

– Egyáltalán nincs szükséged alvásra? – érdeklődtem meglepetten.

– Nem igazán – felelte lazán –, de azért ritkán szoktam.

– Tehát képes vagy aludni – állapítottam meg elképedve. Mi a fene?

– Aha – bökte oda.

Egy cseppet úgy éreztem, nem szívesen beszélget velem. Talán még idegesítették is a buta kérdéseim, de ennek ellenére sem hagytam nyugton. Eljött az ideje, hogy számot adjon nekem a világról, amibe belecsöppentem.

– És milyen képességeid vannak még? – tudakoltam némileg rejtett izgatottsággal. Mindent tudni akartam, amit csak lehetett.

Azért beismerem, kismértékben, de lebilincselőnek találtam a létezését. Egy félig ember, félig démon srác – aki, ha még rémesen is néz ki a másik, nem emberi alakjában –, azért nem egy hétköznapi jelenség. Emberként meg... meglehetősen vonzónak bizonyult. Azt hiszem, bármelyik lánynak megremegne a térde már csak attól, ha belepillant a hatalmas, világító, kék íriszébe. Nem azt mondom, hogy én is így éreztem, de nem vagyok vak. Nathaniel helyes a maga módján. Pont ilyen álcára van szüksége egy démonnak.

– Gyors vagyok, erős, jó fej – sandított rám mosolyogva, mire megforgattam a szemem. – Könnyen el tudok csábítani embereket – rántotta meg a vállát. – Nem, mintha szokásom lenne! – tette hozzá azonnal. Nem különösebben hittem neki.

– Hogy érted? – Teljes alakkal felé fordultam, hogy lássam a testbeszédét. Reméltem, így egyszerűbb lesz eldöntenem, mikor beszél komolyan.

– Jól van – motyogta vonakodva. – Álmokon keresztül tudom befolyásolni az ember döntéseit, akár őrületig, ha úgy tartja kedvem.

– Tudtam, hogy hazudtál! – Egyből hátralestem, hogy megbizonyosodjak róla, Jayce még mindig alszik-e. Szerencsére nem ébredt fel.

A lobbanékony hangulatom ellenére is próbáltam visszafogni a kitörő érzéseimet, ugyanis nem akartam Nathan tudtára adni, mennyire feldühített. Pofátlanul betolakodott az álmaimba, majd letagadta. Megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok őrült, és ez némi magabiztossággal ruházott fel.

– Nem hazudtam! – kontrázott rá Nathaniel. – Csak segíteni akartam!

– Nem sikerült! – vágtam rá mérgesen.