Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

8. Felesleges?

Az étterembe érve, egy egész szívélyes kis vendéglő fogadott. A piros székek kimondottan retro hatást keltettek, a már kopottas, ezüst színű asztalokon körkörösen csillant meg a fény a fémes felületen. A padló kockás mintája szintén megadta a tipikus nyolcvanas évek stílusát, míg a falakat az országunk rendszámai és egyéb érdekességek díszítették: például egy falra applikált bicikli, mellette pedig egy régi benzinkút oszlop dekorálta a helyet.

Miután kibámészkodtuk magunkat, elfoglaltunk egy üres boxot. Én Jayce mellett ültem, míg Nathaniel velünk szemben foglalt helyet. Nagy, kék szemével egész sokáig vizslatott. Igyekeztem nem tudomást venni a tekintetéről, de kimondottan nehéznek bizonyult. A pillantása szinte égetett. Még mindig úgy látszott, mintha folyékony neon úszna benne, és keveredne az óceán legszebb kékjével. Fura, de szép, közben végtelenül rémisztő. Hogy nem tűnik ez fel senkinek? Vagy éppen mindenkinek feltűnik, csak nem merik szóvá tenni? Talán az utóbbi.

Amint elhelyezkedtünk, a pincér kávéval kínált minket, amit én rögtön el is fogadtam. Szükségem volt egy kis koffeinre.

Nagyokat kortyoltam a meleg italból, míg kihozták az ételünket. Én és Nathaniel palacsintát ettünk, míg Jayce tojásrántottát kért.

– Egyébként – törte meg a csendet Jayce –, arra gondoltam, hogy szereznünk kéne ilyen eldobható telefonokat.

Nathan szemöldöke egyből felszaladt az ötlet hallatán, majd felkuncogott, és letette a villát.

– Jay, haver – válaszolt még mindig nevetve –, nem egy akciófilmben vagyunk.

– Tudom – forgatta meg a szemét sértődötten Jayce, majd bekapott egy falat ételt, és teli szájjal folytatta –, de attól még hasznos lehet, ha valaki leválna a csapattól!

– Oké – csaptam le az evőeszközöket az asztalra, és az öcsém felé fordultam. – Szerintem, ha akárki leválik tőlünk, azaz elrabolja egy gyilkos démon, akkor nem lesz idő telefonálni! –

Szarkasztikusan ejtettem ki a szavakat, kellően gúnyosan. – Ja, és azt gondolom, hogy a pokolban nincsen térerő! – tettem hozzá nyersen, majd elbizonytalanodtam. – Vagy... van? – pillantottam töprengve az eseményeket szemlélő srácra.

– Nem hinném – felelt fél mosollyal az ajkán.

– Luna, mondd csak, te menstruálsz? – lökte meg a vállam Jayce, mire rásandítottam.

– Mert? – érdeklődtem csodálkozva.

– Mert elég erőszakosan viselkedsz – kapott be még egy újabb harit.

– Aha, oké. Mindegy is! – zártam le a kellemetlen témát, majd a lényegre tértem. – Inkább azt mondjátok meg, hogy hol vagyunk, és hová tartunk?

– Ha nem aludtál volna egyhuzamban tizenkét órát, akkor talán tudnád. – Jayce duzzogva tömte magába a következő adag rántottát.

– Apátokhoz – mondta helyette Nathaniel, majd bekapott egy falat palacsintát. – Most hagytuk el Chicagot.

– Inkább azt mondd el, mit akart tőled az angyal! – vetette oda a szavakat Jay, még mindig teli pofával, nem túl kedves hangnemben.

Lehajtottam a fejem, a félig megevett reggelimet kémleltem, és próbáltam felidézni az estét. A legelkeserítőbb az egészben, hogy még mindig túlságosan össze voltam zavarodva. Gabriel azt mondta, ne keressük az apánkat, de mi mégis kitartóan Los Angeles felé autóztunk. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem!

Végeredményben az én hibám a felesleges út, hiszen én nem bírtam közölni az este, hogy szükségtelen Los Angelesbe menni. Apa amúgy sincs otthon. A tudtunkra adta, nem is akar segíteni. Így mi értelme bárminek? Egyedül maradtunk valamiféle pokoli lények ellen, ráadásul egy itt ült velem szemben.