Senorita [Hero Bakugou x Reader] ✔BEFEJEZETT✔

22. 🌹

- Csak mond azt, hogy jól van vagy sem! - vágódott kezem a falon.

Már vagy két napja bent fekszik, gépekre van kötve. Todorokiék és az ápolók nem mondanak semmit, nem tudok róla semmit. Aggódom de nagyon, körülöttem mindenki csak nyugtatgat, mást nem csinálnak.

- Engedj be hozzá! Látni akarom! - indultam el szobájába felé, de Tsuyu az utamat állta.

- Nem mehetsz be hozzá (Név)-chan. - nézett rám az ápoló lány.

- Ha ébren is lenne, sem akarná hogy ilyen állapotba lásd. Ismered már annyira Bakugou-t. - tette vállamra kezét Denki.

- Jobban lesz, hidd el. Holnap már úgyis szabadon látogathatod. - szólalt fel Hagakure.

A srácok csak néztek, álltak mintha minden rendben lett volna. A régi osztályom, majd nem mindenki itt van, de még sem érzik ugyan azt mint én. Pedig mind tudjuk, hogy mi történt..

- Ülj le egy kicsit. - ültetett le a folyosón lévő székek közül az egyikre Sato.

Remegtem..
De nem attól, hogy nem mehetek be hozzá, vagy hogy valakit én most megütök mert..
Hanem a fájdalomtól, aggódástól és félelemtől ami bennem kezdett el tombolni. Nem tudok Katsuki-ról semmit, bármi lehet vele. Nem mondanak semmit vele kapcsolatban, elég legyen már...

- Gyere, ki megyünk egy kicsit levegőzni. - karolta át vállamat Ojiro és elkezdett ki vezetni a kórház udvarra.

------------------

Az órák csak teltek.
A srácok lassan haza, vissza munkába, vagy egy - két régi baráttal kart öltve indultak el.
Immár egyedül voltam és a folyosón ücsörögve vártam. Sokat. De nagyon sokat.

Mina és Tsuyu egyfolytában ki - be járkáltak Bakugou-tól, Kiri és Shoto óránként, két óránként nézték az állapotát.
Néha mikor már tényleg nem bírtam magammal, így elkezdtem zaklatni a srácokat mikor kijöttek Katsuki szobájából. De az eredmény csak ugyan az volt, néha változott meg egy kicsit.

- Ideje lenne már haza menned. Nagyon késő van (Név). Holnap is jöhetsz és akkor már be is tudsz menni hozzá. - ült le mellém Kiri.

- Nem akarok. Mellette akarok lenni. - térdeimet jobban magamhoz öleltem.

- Sajnálom, (Név)-chan , de majd csak holnap lehet látogatni. Három nap a maximum, hogy nem mehetsz be hozzá. Két hónapja ezt hozta a főorvos, hogy ne legyen semmi baj és ez alatt a három nap alatt bármi történhet vele. - próbált vigasztalni Kiri, de csak jobban rontott ígyis szar kedvemen.

- Csak rontod a helyzetet..

- Sajnálom. - ölelt kedvesen magához.

Nem volt erőm ellökni magamtól, de még kedvem sem. Csak sírni akartam, valakinek végre elsírni magamat, hogy könnyebb legyen egy kicsit. Katsuki ígyis túl sok mindent rejtegetett előlem, Midoriya pedig túl sokat hazudott.. Főképpen azon a péntek délután.

- Haza viszlek, de meg kell hogy ígérd. Bízol bennünk és nem gondolsz semmi rosszra. Bakugou itt biztonságban van, és jó kezekben. - némán csak bólintottam.

Remegtem belülről, pedig tudtam hogy minden rendben lesz és a fiúk vigyáznak rá. Teljesen össze vagyok most törve.

Gondolataim csak a történteken járnak, hogy miért voltam ennyire hülye és hagytam magam becsapni. A sok szép szónak és tettnek, a sok kedvességnek s bájos emlékeknek. Katsuki szavának meg sosem hittem, pedig figyelmeztetett. Mennyire hülye voltam..

Hagytam magam átverni, visszacsinálni már nem tudom. Pedig jó lenne, sokkal jobb lenne..

------------------

.

.

.

Az órák múlása lassan napokba torkollott. Csak jártam be minden nap munka után a kórházba hozzá. Érdekelt, hogy mi van vele, jobban van -e már, vagy van-e bármi fejlemény.

Lassan már az ötödik nap telik el, hogy lehet őt látogatni. Azóta sem kelt fel, kezdem elveszíteni a reményt, hogy újra mellettem lesz.

Kezét fogva ültem ágya mellett. Várom, várom hogy végre felébredjen. Mai napig nem bírom feldolgozni, hogy miattam van itt, és mind ennek én vagyok az oka. Fáj, de rohadtul..

- (Név), Bakugou szülei veled szeretnének beszélni. - nyitott be a szobába Todoroki.

- Jövök. - kedvem nem volt onnan elmozdulni, de muszáj volt.

A folyosóra mentem. Todoroki és Kiri magunkra hagytak minket, be menetek Katsuki-hoz.

- Szóval te lennél az a (Név). Katsuki nagyon sokat áradozott rólad. - mosolygott rám a nő könnyeit törölgetve.

- Igen. A fiúk egy nagyon rendes ember, mind annak ellenére ahogyan régebben viselkedett. Egy remek hőst neveltek belőle, nála jobbat magam mellé én sem kaphattam volna.

- Nagyon szeret téged. Mindig rólad beszél, ha kérdezünk a minden napjairól. Jobbat nálad ő sem kaphatott volna. - mosolygott rám édesapja.

- Köszönöm.. - hajoltam meg a férfi előtt, egy kósza könnycsepp folyt le arcomon.

- Valaki látni szeretne benneteket. - hallatszódott fel Kirishima boldog hanja.

Felkapva fejemet mentem oda hozzá, ő csak mosolyogva elállt az ajtóból. Benéztem a szobába, szemeim csak jobban könnybe lábadtak. Sikítani tudtam volna a boldogságtól ami mosz bennem tombolt ahogyam megláttam.

Sírva ugrottam a nyakába. Erősen szorított magához, de nem tudott érdekelni. Életben van és csak ez a fontos.

- Vigyázz! Még csak most keltél fel Bakugou. - hallani lehetett Shoto hangjában, ahogyan megrázza fejét.

- Többet nem hagylak magadra, Senorita. - eltolt magától, arcom kedvesen fogta meg és kezdte el simogatni. Ajkaimra lágyan hajolt, boldogan mosolygott rám miután elvált tőlem.

– Katsuki, fiam! - ölelte meg boldogan a férfi.

Édesanyja könnyeivel küszködve csatlakozott a már csoportos öleléshez.

Boldog vagyok, hogy vissza kaptam és újra velem van. Remélem soha többet nem fogom majd elveszíteni, mert nem hallgattam rá mikor kellett volna.

—————–— The End ———————