Csontok éneke [Befejezett]

24. fejezet - Megannyi kérdés, de csak egy a fontos (2/2)

Úgy aludtam, mint egy kivert kutya, ami végre biztonságos vacokra lelt a sok viszontagság után.
Az álmom szerencsére mély és zavartalan volt, de amikor dél körül felébredtem és megmozdultam, a hátamba úgy belehasított a kín, hogy könnyek szöktek a szemembe. Ehhez képest csupán apró kellemetlenségnek számított, hogy hason alvástól elfeküdtem a nyakam.

Daria el akarta hívni hozzám az orvost, de annyira irtóztam attól, hogy bárki idegen férfi hozzámérjen, hogy a könyörgésemre inkább újra ő látta el a sebeimet. Kimosta őket alkohollal, lecserélte a kötéseket, aztán enni adott. Nem faggatott, csak szomorúan nézett, miközben ettem. Nem tudom, nehéz volt-e megállnia a beszédet, mindenesetre hálás voltam neki, hogy még elodázhatom az emlékezést. Én sem kérdeztem meg, mi történt velük az elmúlt két hónapban, pedig amíg fogságban voltam, ez gyakran foglalkoztatott. Azonban most még nem volt itt ennek az ideje.
Ezt szerencsére mindannyian érezhették, még Ilka is megállta a fecsegést.

Este Petruk eljött, ahogy ígérte, viszont most ő sem volt beszédes kedvében, pedig őt már ki akartam faggatni.
– Hogy halt meg Borkim? Lelőttétek?
– Most ne foglalkozz ezzel.
– És Levannak mi lett a sorsa? Felkötötték? Vagy még tömlöcben van?
– Ne legyen gondod ezekre a gazemberekre. Az a legfontosabb, hogy most erőre kapj.

Kelletlenül hallgattam el, feszített a kíváncsiság. De megfogadtam a tanácsát. Olyannyira része lett az életemnek Borkim az elmúlt két hónapban, hogy jobb is volt, ha most egy ideig kizárom mindenhonnan.

– Akkor csak egy valamit árulj el: a nagyanyám jól van? Hallottam, hogy elmentél Zalonicba, miután eltűntem.
– Igen, szerencsére jó egészségben találtam – nyugtatott meg Petruk.
– Elmondtad neki, hogy...? – kérdeztem félve.
– Semmit nem említettem a gyanúmból, nem akartam ráijeszteni. Sőt, miután visszajöttem Klavatnába, írtam neki egy levelet, azt hazudva, hogy közben megkerültél. Amíg volt remény, nem akartam elvenni tőle sem.
– Nagyon köszönöm – könnyebbültem meg. – Azt hiszem, én is szeretnék neki levelet küldeni.
– Segítek megírni, diktáld le nekem – ajánlkozott.
Hálás voltam a figyelmességéért. Nekem most valóban gyötrelmes volt a legkisebb mozgás is.

Míg papírt, tollat kerített, átgondoltam, mit akarok neki mondani.
– Vajon mikor leszek annyira jól, hogy kibírjam a fél napos utat Zalonicba?
– Még legalább egy hónap, ha nem több. Attól függ, hogy gyógyulnak a sebeid. De ne siess, itt mindenki szívesen lát.
– Akkor ezek szerint itt fogok karácsonyozni – jegyeztem meg tűnődőn. – Szerinted... a családod nem bánná, ha nagyanyám is csatlakozna? – kérdeztem lámpalázasan.
– Egyáltalán nem, ez remek ötlet – biztatott Petruk.
– Viszont ha idehívom, annyit el kell neki árulnom, hogy beteg vagyok – állapítottam meg. – De nem kell tudnia, pontosan mi a bajom.

Petruk lekörmölte és feladta a levelet. Öt napra rá jött a válasz. Nagyanyám az egyik szomszéddal fogalmaztatta meg: nagyon örült, hogy jól érzem magam Klavatnában, mihamarabbi jobbulást kívánt, viszont elnézést kért mindenkitől, amiért ő nem csatlakozik hozzánk karácsonykor. Öregnek érzi már magát egy utazáshoz, akkor is, ha küldetnének érte szekeret. Majd az új évben találkozunk.

Csak a fejemet csóváltam, amikor elolvastam. Amennyire ismertem őt, úgy sejtettem, inkább arról van szó, hogy ennek a vén boszorkának annyi rigolyája van, hogy egyszerűen már nem szeret másokhoz alkalmazkodni. Jobb neki a saját kis megszokott vackában, akár egyedül.
Kicsit bántam, de annak örültem, hogy jól van. Egyszerre vágytam is találkozni vele, ugyanakkor Klavatnából sem akartam elmenni. Kettészakadt a szívem, most már két otthonom is volt.

***

A nőrokonok odaadó ápolásának hála, nem fertőződtek el a sebeim. Bár minden alkalommal csillagokat láttam, amikor megtisztították, ez volt az ára a gyógyulásnak. Így is gyötört a sebláz az első néhány napban, de az jobban kínzott, hogy alig tudtam aludni, a hasamra fordulva mindig nehezen ment, azon kívül a fájdalomtól is felébredtem időnként.
Ülni is csak úgy tudtam, ha nem támasztottam a hátamat semminek, de akkor meg hamar elfáradtam. Folyton kimerült voltam, oda-vissza hulltam álom és ébrenlét között, többnyire csak enni keltem fel, meg hogy könnyítsek magamon. Olyan voltam, mint egy újszülött gyermek. Csak estére szedtem magam össze némileg, amikor Petrukot vártam.

Petruk nem hozott szóba semmilyen bizalmas kérdést. Reméltem, hogy mindössze alkalmas pillanatra vár, ami viszont még nem jött el. Továbbra is minden este meglátogatott, de igyekezett kerülni azokat a témákat, amik felzaklathattak.
Az egyetlen, amit elárult a nyomozást illetően néhány rövid mondatban, hogy Levanból – az ő szavaival élve – „a szart is kiverte", miután elkapták, azóta pedig elítélték, és felkötötték.

Főbe kólintva emésztgettem, hogy az a fiatal férfi, aki nemrég még lélegzett és itt járkált köztünk, nincs többé. Hiába egy gyilkos volt, mégis mellbevágott a hír, hogy míg én el voltam zárva a világtól, az ő életének vége lett. Ráadásul ebben az én kezem is benne volt.
Petruk talán megbánta, hogy ezt elmondta nekem, mert utána még annyit sem akart elárulni, hogy Borkim helyére küldtek-e már új papot, vagy valamelyik szomszédos településről jár-e át valaki misézni.

Nagyobbrészt nem is beszélgettünk, hanem Petruk felolvasott nekem könyvekből, hogy ne unatkozzak. Ezt Gloria is sokszor megtette napközben. Engem sajnos az is fárasztott, ha tartanom kellett a könyvet az ölemben.

***

Két hét telt el a szabadulásom óta. Épp szenteste napja volt. Akkor éreztem azt először, hogy már nem akkora kínszenvedés a testemben léteznem. Bár még mindig nem tudtam rendesen felöltözni, csak egy vékony köntöst vettem felülre, aminek az anyaga annyira nem bántotta a hátamat, és nem tudtam sok időre kikelni az ágyból, de már nem töltöttem a fél napot alvással, és tovább bírtam ülve maradni.

Amikor Daria reggelit hozott, bátortalanul szólított meg.
– Az egész család nagyon örülne, ha velünk együtt tudnál karácsonyozni, viszont úgy vélem, még nem vagy olyan állapotban.
Lemondóan bólintottam.
– Egyetértek. Bár én is boldogan csatlakoznék, de jobb, ha a szobámban maradok.

Nem csak a fájó hátam miatt húzódoztam. Mióta Borkim így helybenhagyott, nem szívesen mutatkoztam férfiak előtt. Valahányszor Petruk meglátogatott, mindig kendőt kötöttem a fejemre, hogy ne lássa az egyenetlenre vágott, rövid tincseimet. A család többi férfitagját pedig szinte egyáltalán nem láttam az elmúlt két hétben.
Viszont jólesett, hogy be akarnak vonni az ünneplésbe.

– Mindenesetre majd hozok neked az ünnepi vacsorából – mondta Daria. – Remélem, fogsz tudni enni belőle.
– Igen, étvágyam most már van.
– Illetve majd az ajándékokat is odaadom, amivel a család készült.
– Igazán nagyon kedves, de... Ne adjanak nekem ajándékot, nem tudnám viszonozni – jöttem zavarba.
– Miről beszélsz? Mi vagyunk azok, akik sosem fogjuk tudni viszonozni, amit tettél – mosolygott rám Daria.

***

Daria és Gloria este behordta nekem az ajándékokat. Amennyire meg tudtam szemlélni a kapott holmikat, annyi ruha volt köztük, hogy évekig nem lesz gondom rá. Mintha valóságos kelengyét kaptam volna. Vagy inkább tekintsek erre fizetségként, mert segítettem a nyomozásban? Ismét elöntött a kétely, hogy vajon miként viszonyulnak hozzám.

Az ajtónyíláson át behallatszott, ahogy Petruk testvérei karácsonyi dalokat tanítanak a gyerekeiknek. Elszorult a szívem, amiért nem lehettem közöttük. Talán majd jövőre. Vagy lehet, Petruk azóta meggondolta magát velem kapcsolatban? Kezdtem elbizonytalanodni, amiért még mindig nem hozta szóba a házasságot. Lehet, most már megundorodott tőlem, látva a hátamat és a hajamat. Vagy akár azt is hiheti, hogy Borkim a szajhájává tett, és nem akar egy használt nőt magának.

Azonban nem értem rá nagyon mélyre süllyedni az aggályaimban, mert Petruk nyitott be hozzám.
Az anyja és a húga tapintatosan kisiettek, és magunkra hagytak.

– Ráérsz most kicsit beszélni? – kérdezte tétován.
– Nem megyek sehova – mosolyodtam el fanyarul.
– Tudod, hogy értem. Ha esetleg fáradt vagy, akkor inkább...
– Ne, maradj még egy kicsit! Örülök, ha itt vagy – bukott ki belőlem.

Petruk mellém húzott egy széket, és leült. Viszont nem kezdett egyből beszélni.
Nyugtalanság ébredt fel bennem. Az arca túlságosan is gondterhelt volt ahhoz, hogy szívderítő dolgok járjanak a fejében.
Végül a kabátja belső zsebéhez nyúlt.

– Nem sokkal a szabadulásod után átkutattuk a parókiát, és ezt találtuk – húzott elő egy köteg papírt. – Úgy gondoltam, téged illet, te döntsd el, hogy mi legyen vele.

Csodálkozva vettem kézbe a jegyzeteket, majd én is elkomorultam. Azok a lapok voltak, amiket én írtam tele, Borkim utasítására.

– Égesd el – adtam vissza Petruknak. – Látni sem akarom.
– Biztos vagy benne? A te emlékeid.
– Ezekről a papírokról elsősorban a fogságom fog eszembe jutni, nem a gyerekkorom – jegyeztem meg rosszkedvűen.
– Ahogy akarod – vette el tőlem Petruk. – Egyébként... találtunk még más írásokat is – folytatta. – Úgy sejtjük, azok a többi lány emlékeiről szóló feljegyzések. Ám azokat mind az atya írta le.
– Akkor mégis megőrzött belőlük valamit – állapítottam meg. – Ha a hajukat nem is...
– Elmondta neked, hogy minek kellett neki a lányok haja? – kérdezte Petruk. – Ezt nem tudtuk kideríteni.

Hezitáltam, hogy eláruljam-e. Attól féltem, ha ez kitudódik, az emberek még jobban előítéletesek lesznek a halottlátókkal szemben, akkor is, ha én nem rosszra használom ezt a képességemet.

– Kérlek, ígérd meg, hogy titokban tartod – eskettem meg Petrukot.
Csak azután avattam be, hogy a szavát adta.
Elképedten hallgatta, először egy hangot sem tudott kinyögni.
– Érted már, hogy miért vetne rám rossz fényt, ha ez kiderülnie? – kérdeztem.
– Hogyne – bólintott. – És ne aggódj, nem gond, ha ezt nem áruljuk el senkinek. A feletteseimet nem érdekli, miért gyűjtötte Demesh a hajukat, elintézték annyival, hogy bolond. És így is van bőven bizonyítékunk ellene, a püspök nem támadhat meg minket, amiért miattunk meghalt az unokaöccse.

Izgatottan tördeltem az ujjaimat.
– Hogyan halt meg? – böktem ki a kérdést, ami régóta foglalkoztatott. – Rálőttek menekülés közben? Ő megsebesített valakit?
Petruk komoran nézett rám.
– Csak önmagát. Nem a mi haragunk érte utol. Egy pajtában találtak rá, kötélen lógva.

Elszörnyedve kaptam a kezemet a szám elé.

– Kicsit sajnáltam, hogy nem törhettem el pár csontját még előtte – sóhajtott Petruk. – De a legfontosabb, hogy már nem tud másnak ártani – nézett rám szomorúan, majd összeráncolta a homlokát, és még valamit előhúzott a kabátja alól. – Ezt találtuk a zsebében. Neked címezte – nyújtott felém egy borítékot.

Elhűlten bámultam rá.
– Nekem? Mi van benne? Te megnézted?
– Meg. És talán válaszokat kapsz belőle.

Bizonytalanul vettem át tőle, és megtapogattam. Valami apró, kemény tárgy dudorodott benne, nem tudtam mire vélni. A kíváncsiság erősebb volt, mint az ellenérzésem. Belenéztem a borítékba.
Egy kis papírfecnit láttam benne, rajta annyi szöveggel: így örökre veled maradhatok.
Az jobban elborzasztott, amit ehhez mellékelt – egy kihúzott fogat. A tövén barnán sötétlett az alvadt vér.

Amikor felfogtam, mi ez, undorodva hajítottam el az egészet, és vádlóan támadtam Petrukra.
– Mi az ördögért adtad nekem ide ezt az ocsmányságot?!
– Mint mondtam, talán válaszokat kapsz belőle – mondta csöndesen, és lehajolt, hogy előhalássza a fogat az éjjeliszekrény alól. – Nem akartam én eldönteni, hogy mi legyen a sorsa. De persze rajtad áll – tette hozzá. – Mi legyen? Dobjam ki?

Tétován bámultam a kezében tartott fogat, és magamban viaskodtam.
– Még ne – mondtam végül. – Lehet, egyszer tényleg tudni akarom, mi minden zajlott a fejében ennek az őrültnek, de most egy darabig biztos nem. Kérlek, tedd el tőlem jó messzire, nehogy véletlenül hozzáérjek.

Petruk visszagyömöszölte a levelet a belső zsebébe.

– És te akarsz válaszokat kapni? – kérdeztem meg hirtelen.
Csodálkozva nézett rám.
– Mire?
– Hogy ki a gyerek apja. Vagy hogy Levan miért ölte meg Norát – magyaráztam. – Azt végül sosem néztem meg. De ha majd jobban erőre kapok, vállalom, hogy megpróbálom kideríteni.

Petruk hosszan hallgatott, és elgondolkozva nézett maga elé. Azonban végül megcsóválta a fejét.
– Talán majd egyszer. Jelenleg viszont csak egy válasz érdekel – nézett rám jelentőségteljesen.

Nem voltam benne biztos, hogy jól sejtem, mire gondol, de a bizakodástól megdobbant a szívem. Szemérmesen lesütöttem a szemem.
– És mi a kérdés? – dobtam vissza a labdát.
– Szerintem tudod.
Elmosolyodtam.
– Akkor viszont szerintem te is tudod a választ.

Petruknak is mosoly játszott a szája sarkában. Azonban meglepetésemre témát váltott.
– Képzeld, nem is meséltem, a kapitány annyira elégedett velem, hogy elő akar léptetni.
Csalódott voltam, hogy eltértünk a tárgytól, de ennek a hírnek megörültem.
– Nahát, gratulálok! És mi lesz így a rangod?
– Semmi, mert úgy döntöttem, nem fogadom el. Tegnap kiléptem a csendőrségtől – jelentette ki.

Meglepetten tátottam el a számat.
– Hogyhogy? Miért?
– Elegem volt már ebből a munkából, teljesen felőrölt. Azon kívül... csendőrnek csak nőtlen és özvegy férfiakat alkalmaznak. Én viszont azt tervezem, hogy a közeljövőben megnősülök – bökte ki lámpalázasan.

Most először láttam zavartan elvörösödni. Szokatlan volt, ugyanakkor elbűvölőnek találtam.
Már értettem, miért kezdett az előléptetésről beszélni. Egészen ravasz!
Elmosolyodtam, és belementem a játékba.

– Valóban? És milyen arát képzelsz el magadnak? Milyen az eseted? – kérdeztem évődve.
– Hát – mért végig –, szeretem, ha egy lány eszes és határozott. Azonkívül az sem árt, ha becsületes és jólelkű. Az olyat igazán nagyra becsülöm. A külseje nem számít, de ha már választanom kell, legyen alacsony termetű, világosabb bőrű, sötét hajjal. Ismersz esetleg ilyet?
– Meglehet, viszont ő már kinézett magának valakit – folytattam a játékot.
– Nocsak! – adta a meglepődöttet. – És milyen a riválisom?
– Nem teljesen értem, mit szeret benne, mert morgós, mint egy medve, és néha goromba – biggyesztettem az ajkam. – Bár jobban belegondolva, végeredményben helyén van a szíve, és értelmes meg bátor. Azon kívül annyira megbízható, hogy az életemet is a kezébe adnám.

Ezeknél a szavaknál a kezéért nyúltam, és megszorítottam.
Petruk szeméről felszállt a köd. Most nem is szürke volt, hanem ezüstös-kék – és nevetett.

Bár éppen a tél legsötétebb, leghidegebb napjaiban jártunk, fölöttünk most mégis kisütött a nap, és beragyogta a jövőnket.

****************************

Kedves Olvasóim! Remélem, tetszett a dupla-feltöltés. :) Legyen nektek is olyan szép karácsonyotok, mint a boldog párnak: Anushának és Petruknak! 
A történet még nem ért véget, mert van még pár szál, ami nem lett elvarrva, ezért néhány fejezet még hátra van. A folytatás január 7-én érkezik! ;)
Addig is nagyon kellemes ünnepeket és boldog új évet! ^^