15. fejezet - Az ajtók becsukódnak (1/2)

149 16 2
                                    

Borkimmal aznap ebéd utánra is megbeszéltünk találkozót a Volanko család házába, hogy folytassuk a beszélgetésünket.

Azonban még ebéd előtt váratlan látogatóm érkezett.
Mikor megláttam a betoppanó Sofiát, legszívesebben a homlokomra csaptam volna – róla teljesen elfeledkeztem! A neki tett ígéretemet beváltottam ugyan, de kiment a fejemből, hogy erről őt is értesítsem. Pedig, ha eszembe lett volna, és röviden üzenek neki, talán megúszok egy újabb kellemetlen beszélgetést.

– Nem is zavarnálak sokáig – kezdte a lány, aminek fölöttébb örültem, bár kételkedtem is benne –, csupán szeretném megkérdezni, volt-e már időd beszélni Demesh atyával.
– Igen, ám sajnos rossz híreim vannak: továbbra sem gondolta meg magát – tértem egyből a tárgyra. – Nem hajlandó értekezni veled az udvarlóid ügyében.
Sofia kelletlenül elfintorodott.
– És jól sejtem, hogy te sem gondoltad meg magad?
Megráztam a fejem.

– Pedig a szüreti bál annyira remek alkalom lenne rá! – győzködött. – És az egész csupán pár pillanat...
– A nem az nem – makacsoltam meg magam. – Bár a mulatságra attól még elmegyek. De ha ott látsz engem, kérlek, ne környékezz meg újra ezzel a szívességgel.
– Nohát, valóban eljössz? – hökkent meg Sofia, és végigmért. – Nem gondoltalak olyannak, aki szereti az ilyesmi szórakozást.

Újra eszembe jutottak korábbi becsmérlő szavai, és elfutott a méreg. Ám egy pillanattal később egy ötlet villant belém – talán ez az ostoba lány még jó lehet valamire.
– Petruk elhívott magával – húztam ki magam önérzetesen –, én pedig elfogadtam, hogy a partnere legyek.

Majdnem elnevettem magam, amikor láttam a döbbent képét.
– Hogy... te és az őrmester? – bámult, majd ismét tetőtől talpig megnézett magának. – Szóval ilyen lányok az esetei? Végül is... Elvégre ő sem egy... – Elharapta a mondat végét.

Kíváncsi lettem volna, pontosan mire gondol. Viszont talán jobb volt így, hogy nem mondta végig, mert tartottam tőle, hogy nem bírom tovább, és gorombán rákiabálok.

– Hát akkor viszlát a bálon – intett kedvetlenül Sofia, azzal faképnél hagyott.

Én nagyon reméltem, hogy nem fogok vele összefutni a tömegben, ennyi is épp elég volt belőle, avagy még túl sok is. Ám egy dologra jó lesz, hogy beszéltünk: biztosan szét fogja kürtölni, hogy alakul valami köztem és Petruk között, úgy pedig a gyilkos talán még kevésbé fog gyanakodni, ha az őrmester megjelenik a mulatságon. Akkor pedig remélhetőleg nem lesz annyira óvatos.

Miután ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy még egy dolog miatt lehetek hálás ennek a rossz természetű lánynak: miatta kezdtem el beszélgetni a pappal, és szerezhettem egy jó barátot. Legalábbis azt hiszem. De ez majd a délutáni beszélgetésen múlik.

***

Amikor ebéd után Borkim megérkezett, a vonásaimra kiülhetett a szorongás, mert neki lehervadt a mosolya, és a homlokát kezdte ráncolni.
– Valami gond van? Mi történt?
Megcsóváltam a fejem.
– Nem tudom, van-e jelentősége, de... Petruk említette, hogy valami zűr miatt helyeztek át téged ide – néztem rá feszülten. – Csak azért nem beszéltél erről eddig, mert nincs jelentősége, vagy mert... titkolni valód van?

Egy pillanatig csodálkozva meredt rám, majd szusszantott – ezt egyszerre lehetett bosszúsnak és megkönnyebbültnek is értelmezni.
Hátradőlt a széken, és összekulcsolta a karjait.
– Bár nem vagyok rá büszke, de nem is titkolom, ha szóba jön – jelentette ki. – Valóban nem igazán lényeges történet.
– Azt szeretném én eldönteni, hogy számomra mennyire lényeges – ellenkeztem. – Legalábbis, ha valóban barátok szeretnénk lenni.

Elgondolkozva nézett rám, majd elszántan biccentett.
– Nekem is fontos, hogy barátok legyünk – jelentette ki. Rákönyökölt az asztalra. – Nem tudom, a szóbeszéd mennyire vette át pontosan a részleteket, talán hallasz majd ettől eltérő verziót. De mindössze annyi történt, hogy elvi okok miatt összekülönböztem néhány befolyásos emberrel, és ez elfajult – vallotta be. – Akkor még Rukiyavban voltam pap, az egy nagyobb város.
– Igen, már hallottam ezt a városnevet. Az elég messze van innen, ha jól tudom – ráncoltam a homlokom.
– Igen, olyan kétszáz mérföldre.
– De mi történt pontosan?

– Tudod, vannak olyan gazdag patrónusok, akik támogatják anyagilag az egyházat, és azt hiszik, hogy ezzel el is intézték a lelki életet. Például az egyik helyi gyárosról mindenki nagyon jól tudta, hogy bordélyba jár, a cimborája pedig kártyázik és a bódító szereket sem veti meg. A gyóntatófülkét messziről kerülték, időnként mégis megjelentek a misén ájtatos képpel, hogy eljátsszák a jámbor, istenfélő polgárt. Nekem viszont ezt nem vette be a gyomrom, ezért egyszer megtagadtam tőlük az oltáriszentséget, amikor elém járultak.

– Az kínos lehetett! – feleltem döbbenten.
– Az nem kifejezés, botrány lett belőle. De engem nem érdekelt.
– Őszintén szólva megleptél – fontam össze a karjaimat tűnődőn. – Mivel nem akartál pap lenni, nem gondoltam volna, hogy ennyire tartod magad az elvekhez.
– Félreértesz. Amikor ezt mondtam, úgy értettem, nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy ennyi ember gondjával-bajával foglalkozzak. Illetve vannak olyan szakmák, amikhez sokkal több kedvem lett volna. De ha már ez lett a hivatásom, akkor szeretném jól csinálni.

– Ez igazán dicséretes – mosolyodtam el. Megnyugtattak a válaszai. – És te kérted, hogy ide kerülhess, jóformán a világ végére?
– Nem, korábban nem ismertem ezt a környéket. A nagybátyám döntött róla, szerinte ez jobban nekem való hely, itt nem igazán akad olyan befolyásos ember, akivel félő, hogy összetűzésbe kerülök. Egyedül a helyi földesúr az, aki gondot tudna okozni, de szerencsére ő nem olyan züllött, mint akikkel vitám volt.

– És ha nem titok, mi az a foglalkozás, amiről gyerekként ábrándoztál? – kérdeztem kíváncsian. Most már, hogy letisztázódott ez a múltbeli titok, jobban kezdett érdekelni a jelleme.
– Szívesen tenyésztettem volna lovakat – felelte, és tekintetébe lelkes fény költözött. – Olyan szép és okos állatok. De apám hallani sem akart róla, azt mondta, az ő utódjához nem illik, hogy „trágyaszagú" munkát végezzen – mondta rosszkedvűen. – Kizárólag szellemi foglalkozást szánt nekem. Pedig én mindig is nagyon szerettem az állatokat, de sosem engedték még azt sem, hogy legyen egy kutyám.

Borkimot most már egyértelműen és visszavonhatatlanul a barátomnak éreztem. Érdekes volt még többet megtudni róla. Belefeledkezve hallgattam, hogy mennyire szeretett átjárni az egyik szomszédjukhoz, akinek két kutyája is volt, illetve mesélt a bátyjáról és a nővéréről is, akikkel ugyan nem volt annyira rideg a viszonya, mint a szüleivel, de ők sem álltak hozzá túl közel. A bátyja jogász lett, mint az apjuk, a nővérének pedig már született három gyereke.

Én is meséltem neki az én gyerekkoromról, elsősorban azokról a fiúkról, akikkel egy csapatba tartoztam, egyszem lányként. Kissé félve vallottam arról, milyen vadakat játszottunk, de megkönnyebbülésemre ő csak nevetett.
Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindent azért még nem mondtam el neki, azt például szemérmesen elhallgattam, hogy néha tehéntrágyával dobáltuk egymást, meg hogy gyakorta loptunk gyümölcsöt.
Inkább olyanokat említettem, hogy botokkal kardoztunk, kavicsokat gyűjtöttünk kincsekként, vagy apró tutajokat készítettünk gallyakból, amiket aztán versenyeztettünk egymással a patakban.

– Izgalmas gyerekkorod volt – jegyezte meg mosolyogva. – Bár nekem is részem lehetett volna ilyesmiben! De én kaptam volna az apámtól, ha játék közben bepiszkolom a ruhámat – sóhajtott. – Nem mertem kockáztatni.
– Ne sajnáld, ez nem annyira fekete-fehér – ellenkeztem. – Te legalább nem éheztél.
– Igazad van, bocsáss meg. Önzőnek hangozhatott, amit mondtam.
– Semmi gond. És nem vagy önző.
– De, eléggé az vagyok – jegyezte meg, és megfeszültek a vonásai. – Sajnos nem sikerül mindig szem előtt tartanom mások érdekeit, pedig ez helytelen egy pap részéről. Viszont néha képtelen vagyok rá.

Láttam, hogy mennyire rosszkedvűvé teszi ez a téma, ezért inkább másra tereltem a szót.
– Ha majd lezárul a nyomozás, és hazatérek... lenne kedved leveleket váltani?
Azt hittem, ettől majd felvidul, ám továbbra is csüggedtnek tűnt. Megcsóválta a fejét, ám nem szólt semmit.
– Mi a gond? – ráncoltam a homlokom.
Nem felelt egyből. Lesütötte a pillantását, és az ujjait tördelte.

– Ne érts félre – szólalt meg végül. – Én nagyon értékelem a barátságodat, de... attól tartok, kellemetlen szóbeszéd keveredhet abból, ha egy hajadon lánnyal leveleznék – bökte ki.

Csodálkozva néztem rá. Teljesen váratlanul ért az ellenkezése, főleg azután, hogy annyira nyitottnak mutatkozott eddig.
– És abból nem lesz pletyka, hogy ilyen sokat beszélgetünk? Ráadásul négyszemközt? – szegeztem neki a kérdést.
– Azt még ki lehet magyarázni. Értekezünk a nyomozásról, lelki tanácsokat adok, és a többi. Ám ha hosszú távon is folytatnánk... Félek, ismét botrány támadna. A nagybátyám talán el tudná megint simítani, de... nem akarok többé bajba kerülni – közölte feszülten.

Most már én is elkedvetlenedtem. Végre találok valakit, akivel őszintén beszélgethetek szinte bármiről, erre máris temethetem ezt a barátságot!
Csüggedten hallgattam.

– Egyébként, ha nem lennék pap, akkor sem biztos, hogy helyes lenne – magyarázkodott. – Akkor valószínűleg már házas lennék, és lefogadom, hogy a feleségem se nézné jó szemmel, ha egy fiatal lánnyal bizalmaskodnék.
– És ha már én is házas lennék? – szóltam közbe.
Egy pillanatig gondolkozni látszott.
– Talán akkor sem.
– Akkor azt mondod, szerinted férfi és nő között nem lehet barátság? – kérdeztem zaklatottan.
– Nem úgy értem, hogy szerintem nem. De a külvilág szerint valóban nem lehet. Sajnálom – mondta gyászosan.

Keserűen néztem vele farkasszemet. Kifogytam az érvekből. Csak még egy valamit akartam tisztázni.
– És ha nagy ritkán kérdésem támadna a képességemmel kapcsolatban, akkor sem írhatok?
Ám ismét csalódnom kellett.
– Félek attól, ha esetleg óvatlan kezekbe kerülne az a levél – csóválta a fejét aggodalmasan. – Tudod, hogy én nem szeretném, ha ez rólam is kitudódna.

Elpárolgott a lelkierőm, hogy tovább vitatkozzak. Szinte mindentől elment a kedvem.
– Akkor... ez ennyi volt? – kérdeztem szinte alig hallhatóan.
– Nem teljesen. Amíg itt vagy Klavatnában, én örömmel beszélgetnék még veled – felelte Borkim. – És... utána is őrizni fogom az emlékedet – tette hozzá félszegen. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha ez a barátság működne, de... – viaskodott, majd zavartan elhallgatott.

Akármennyire is meghatottak az utolsó szavai, lehangoltságomon ez sem tört át. Most nekem ült olyan gomolygó, reményvesztett köd a lelkemen, mint Petruknak szokott.

Borkim nem is maradt már sokáig, amit most nem bántam, mert teljesen elment a kedvem a további beszédtől.
Úgy éreztem, mintha meghalt volna számomra valaki – valaki, akinek nem is olyan régen még teljes szívemből örültem.
De nem tudtam, hogyan kell elgyászolni olyat, aki a valóságban még él és virul, csupán számomra halt meg. Tehetetlenül fuldokoltam a megemészhetetlen érzelmektől.
És rá is haragudtam, amiért ilyen gyáva. Láttam rajta, hogy ő is szomjazott egy olyan barátra, mint én, mégis meghátrál!
Csalódtam benne. Hiába kötött minket össze annyi minden, most sokat esett a szememben. Úgy éreztem, nem akarom többet látni.
De hiába döntöttem ezt el, mintha kettéhasadtam volna, annyira viaskodott bennem több különböző hang.

Csontok éneke [Befejezett]Where stories live. Discover now