Csontok éneke [Befejezett]

11. fejezet - Nyiladozik a szív (2/2)

Hamar elröppent ez a félóra. Bár lelkifurdalásom volt, amiért nem követtem éberen a példabeszédét, az imákat igyekeztem lelkiismeretesen mormolni a többiekkel együtt – még ha nem is emlékeztem mindenre.

Mikor vége lett, néhány asszony a pap köré sereglett. Megelőztek. Félszegen álltam a padban, és azon tanakodtam, vajon hogyan szólíthatnám meg az atyát. Nem akartam pletyka alapot szolgáltatni a híveknek azzal, hogy odamegyek hozzá mindenki előtt, főleg mivel most már észrevették a hívek, hogy itt vagyok, és a legtöbben barátságtalanul méregettek.

Gloria kérdőn nézett rám, ezért neki odasúgtam:
– Beszélni szeretnék az atyával. Ráérsz még kicsit? Azt hiszem, a bátyád nem örülne, ha egyedül maradnék az utcán.
– Hogyne – bólintott, és kíváncsian csillant a szeme. – Csak nem a nyomozás miatt?
– Talán – tértem ki zavartan a válasz elől, mire a lány elmosolyodott.
– Te is olyan titkolózó vagy, mint Petruk. De ne aggódj, nem faggatlak, ha nem akarod.

Idegesen figyeltem a fecsegő asszonyokat. Nem tűnt úgy, hogy egyhamar abbahagyják. A papot is zavarhatták, mert egy idő után kimentette magát. Azonban meglepetésemre nem a sekrestye ajtajához indult, hanem felénk. Barátságosan ránk mosolygott.
– Beszélni akartatok velem? – szólított meg.
Úgy elcsodálkoztam, hogy csak bólintani tudtam. Helyettem Gloria felelt.
– Anusha szeretne beszélni önnel, atyám. Én itt maradok imádkozni.
– Rendben. Gyere velem – intett nekem.

Mielőtt elindultam volna, Gloriához fordultam.
– Megkérhetlek, hogy Petruknak ezt ne említsd? – szóltam utána. – Mármint, hogy kettesben maradtam vele. Tudod, ő mindenkire gyanakszik.
Gloria nem lepődött meg.
– Jól ismerem – legyintett mosolyogva. – Emiatt ne aggódj. Viszont, ha én nem is mondom el neki, lehet, hogy más igen.
– Akkor vállalom a kockázatot – vontam vállat.

Az atya az oltár jobb oldalán levő ajtóhoz vezetett. Igyekeztem nem törődni azzal, hogy a templomban maradt hívek mennyire bámulnak utánunk, de tekintetük szinte égette a hátamat.
Egy kis dolgozószobába jutottunk.
Nem volt semmi különös a berendezésben, nagyjából épp így képzeltem volna el egy vidéki pap hivatalát. Az egyik falat padlótól a plafonig megpakolt könyvespolcok foglalták el, az ablak mellett pedig egy nagy kereszt és néhány bibliai témájú festmény függött. A helyiség közepén egy nagyobbacska íróasztal állt, amin rend uralkodott. Az asztal körül három karosszék állt.

Demesh atya leült az asztal túlfelén, intett nekem, hogy foglaljak helyet, majd összefonta az ujjait, és várakozásteljesen nézett rám.
– Miről lenne szó? Ha arról, amit tegnap ígértem, sajnálom, de ilyen rövid idő alatt még nem hallottam semmi olyat, ami...
– Ez természetes – szakítottam félbe. – Engem most inkább az érdekelne, amit arról a másik halottlátóról mesélt – böktem ki lámpalázasan.
A férfinak megfeszültek az arcizmai.
– Sajnálom, de mondtam már, hogy nem fedhetem fel a kilétét.
– Ezt megértem, és nem is akarom erről faggatni – siettem megnyugtatni. – Mindössze lenne pár dolog, amire talán tudna felelni.

Némileg megenyhültek a vonásai, de még mindig láttam rajta az ellenkezést. Igyekeztem eloszlatni az aggályait.
– Meséltem önnek, hogy mit kért tőlem Sofia – kezdtem a mondandómat.
A pap rosszkedvűen grimaszolt.
– A három udvarlójával kapcsolatosan? Igen.
– Azt már eldöntöttem, hogy nem segítek neki, ám ettől függetlenül szöget ütött a fejemben, hogy vajon, ha élő emberek csontjához érnék hozzá, akkor is működne-e a képességem. Ezt nem árulta el önnek a másik halottlátó?

Az atya vonásai most már teljesen kisimultak, és élénk fény költözött a szemébe. Érdeklődve dőlt előrébb.
– Ez valóban olyasmi, amire válaszolhatok. Azt ugyan nem tudom, hogy mindenkinél egyformán működik-e, de az biztos, hogy ennek a másik embernek csak a holtakkal működött a dolog.

Nagyon megörültem, hogy erre ilyen könnyen választ kaptam. Azon kívül az is jó hír volt, hogy ha Sofia legközelebb erősködne, hogy érjek a fogához, megmondhatom neki, hogy semmi értelme, úgysem sikerülne.

Megkönnyebbülten dőltem hátra, és a következő kérdést már bátrabban tettem fel.
– És ezzel a másik halottlátóval soha nem történt olyan, hogy egy időre eltűnt a képessége? Akár csak pár órára?
– Ilyesmiről nem tudok – csóválta a fejét a férfi. – De továbbra is úgy vélem, hogy egyszer vissza fognak térni a látomások – biztatott.
– Nincs valami ötlete, hogy mit tehetnék ez ügyben? Annyira elcsüggeszt, hogy addig sem tudok segíteni!
– Legyél türelemmel. Isten adta a képességed, nem magadnak köszönheted. Így te nem is siettethetsz semmit.

Rosszkedvűen fontam karba a kezemet. Sejthettem volna, hogy ilyesmi üres bölcselkedést kapok majd. Ismét felderengett előttem a zalonici pap kelletlen, kitérő viselkedése.

– De azt én idéztem elő, hogy megszűnt – vitatkoztam. – Rajtam múlt.
– Talán Isten ezzel ad neked leckét, amiért túlzásba vitted – felelte. – Annál több ok, hogy ne harcolj ellene.
– Értem én, hogy a türelem erény – legyintettem –, de ez most nem olyan helyzet, hogy miénk lenne a világ minden ideje! Ki tudja, mikor csap le újra a gyilkos?! – tört ki belőlem.

Az atya elgondolkozva nézett rám.
– Egyre inkább úgy beszélsz, mint az őrmester – jegyezte meg. – Persze megértem, hisz sokat vagy vele.
Vér szökött az arcomba, zavartan fordultam el. Nem olyan irányba tartott a beszélgetés, amerre terelni szerettem volna. És bosszantott, hogy hiába tisztáztam magamban nemrég, mit érezhetek Petruk iránt, még mindig kavargott bennem némi kusza vonzalom.

– Én is kíváncsi vagyok pár dologra – szólalt meg a pap. – Ha ennyire veszélyesnek tartod a gyilkost, miért segítesz a nyomozásban?
Meglepetten néztem rá.
– Mert ez az egyetlen helyes dolog. Onnantól, hogy tudok az esetről, nem fordíthatok hátat, alávalóság lenne.
– Bátor vagy, és helyén van a szíved – bólintott elismerően. – De nem félsz, hogy téged is meg akarna ölni? Ez nem csupán vészmadárkodás, elvégre Mirna már próbálkozott.
– De nem ölt meg – vágtam vissza. – Petruk résen volt. És most már én is jobban vigyázok.
A pap elmosolyodott.
– Helyes. Légy óvatos. Ne is barátkozz akárkivel.
Kíváncsiság ébredt bennem
– Van esetleg valaki, akit ön szerint érdemes elkerülnöm?
– Egy fiatal lánynak? – tárta szét a kezét. – Jóformán az összes férfit.

Olyan meglepett arcot vághattam, hogy felnevetett.
– Én minden lánynak ezt tanácsolom – tette hozzá. – Persze vannak erényesebb és romlottabb férfiak, nem egyformák ők sem, de most nem akarok becsmérelni senkit név szerint.
– Maga szerint... Petruk milyen ember? – szaladt ki a számon. – Mármint ő nem ártana nekem, ugye?

Lehet, kiérezte a szavaim közül szívem titkát, mert elgondolkozva vizsgált egy darabig.
– Őt tisztességesnek ismerem – mondta végül. – Még ha a modora nem is a legfinomabb, nem hiszem, hogy tartanod kell tőle, legalábbis ami a közös munkát illeti. Azt viszont nem tudom, férjnek milyen lenne.

Olyan ideges lettem, hogy zúgni kezdett a fejem.
– Nem így értettem – szóltam feldúltan. – Nem vagyok olyan, mint Sofia, hogy ilyesmiről faggassam.
Imádkoztam, hogy ne csapjon belém a mennykő, amiért Isten házában hazudok.

– Bocsáss meg, ha félreértettelek – szabadkozott az atya. – Valóban nem tűnsz olyannak. Szóval mint mondtam, az őrmester tisztességes ember... bár néha eléggé hirtelen természet. De kinek nincsenek gyarlóságai? – tárta szét a kezét.

Egy rövid ideig mindketten hallgattunk. Majd újra ő szólalt meg.
– Még arra lennék kíváncsi, hogy... bocsáss meg, ha ez a kérdés esetleg tapintatlan... de téged nem bántott a környezeted, amikor kitudódott a képességed?

Meglepetten néztem rá, majd elgondolkodtam.
– A falumban a legtöbben elfogadtak, sőt, különleges bánásmódban részesítettek. Persze akadtak, akik gúnyoltak, és néhányan olyanok is, akik utána kerülni kezdtek. De az emberek könnyedén csúfolódnak ennél kisebb dolgokért is, például, ha valakinek ragyás a bőre, vagy akár csak nagy a füle. Én nem szégyelltem a látomásaimat, ezért kevésbé bántott bármilyen gorombaság. Annál jobban zavart, hogy senki hozzám hasonlót nem ismertem. Ezért is örülök most annyira, hogy maga mesélt egy sorstársamról – mosolyodtam el halványan.
Ő viszonozta a mosolyt.

Jobb kedvvel folytattam.
– Az is nagyban lendített a helyzetemen, hogy sokan kíváncsiak arra, miket látok, hallok, így volt kivel megosztanom ezt az élményt. Még ha a földi szavak nem is elégségesek ahhoz, hogy pontosan leírják, mégis örömmel töltött el, hogy nem csak bennem élnek tovább ezek a képek és zenék.
– Igen, azt hiszem, értelek – bólogatott. – Ez a másik halottlátó, akit ismerek, magában tartja a titkot, és bár ezzel elkerülte a megbélyegzést, az való igaz, hogy néha szenved attól, hogy nem oszthatja meg senkivel.

– Eddig nem is gondoltam bele, milyen magányos lehet így – mondtam töprengőn. Szinte szívembe markolt a szomorúság, ahogy elképzeltem, hogy magamba kell fojtanom azt az élményt, ami legjobban meghatározza az életemet. – Én nem tudom, képes lennék-e rá.

Az atya némán, kifürkészhetetlen arccal meredt rám pár pillanatig. Majd nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, mégis jobb, ha elmondom, ki tudja, mikor lesz megint ilyen lehetőségem.
Csodálkozva néztem rá. Mire készül, mit akar elárulni nekem? Izgalmamban nem jöttek szavak a számra, csupán bólintottam.
– Amint most hallasz, ne add tovább senkinek – kért a pap, aztán nagy levegőt vett. – Tudnod kell, hogy én vagyok a másik halottlátó.