11. fejezet - Nyiladozik a szív (1/2)

167 14 3
                                    

Gyerekkoromban egyszer akkora égiháború tombolt, hogy az éjszaka közepén nagy robajjal belökte az ablaktáblákat. Mintha rémálomba ébredtem volna, riadtan ültem fel az ágyban, és kábán figyeltem, ahogy nagyanyám kipattan a paplan alól, majd szitkozódva igyekszik bereteszelni az ablakot.
Hiába sikerült kizárnia a viharos szelet, én még sokáig feküdtem az ágyban éberen. Az ágynemű kihűlt, nehezen sikerült vézna testemmel felmelegítenem, még úgy is, hogy közelebb húzódtam nagyanyámhoz.
Bár az orkán már a falakon túl süvöltött, továbbra is reszkettem a tudattól, hogy akármikor újra váratlanul betörhet ebbe a védett kis zugba.

Ehhez a szélviharhoz hasonlóan vágott be a lelkembe a felismerés, hogy már másként tekintettem Petrukra. És hiába igyekeztem becsukni szívem ablakát, a változás szele már megcsapott.

Aznap éjjel órákon át álmatlanul hánykolódtam, és próbáltam rendet teremteni a gondolataim között. Ezidáig nem tudtam róla, hogy volt bennem egy fal, csak most vettem észre, amikor repedezni kezdett, és a réseken át beszivárgott mindaz, amit eddig mindössze egy ködön át érzékeltem. Újra lázas voltam, ám ezúttal a bensőm égett. Önmagammal viaskodtam. Le akart omlani az a rend, amit ismertem.

Rájöttem, hogy idáig mintha csak vendég lettem volna ebben az életben, egy kívülálló átutazó, aki csupán felszínesen folyik bele a világ dolgaiba. És nekem ez teljesen megfelelt. Nem vállaltam határozottan felelősséget semmiért – ha felkerestek engem gyászolók, egykedvűen feleltem a kérdéseikre, anélkül, hogy odaadó figyelmet szenteltem volna nekik. Az emberek jöttek-mentek az életemben, nem hagyva bennem mély nyomot. A halottak emlékei nagyobb hatással voltak rám, mint az élők fecsegése – talán mert a puszta szavak nem közvetítenek annyi érzést és személyességet, mint a csontok éneke.

Petruk volt az első élő ember, akit igazán megismertem, akinek a gondjait, gyengeségeit megértettem, és akinek a sorsát a szívemen viseltem. De kezdetben még a bizalmas beszélgetésünk után sem gondoltam rá másként, csupán egy olyan személyként, aki különleges élményt okozott nekem, és szép emlékként fogom őt a szívemben őrizni.
Azonban, amikor azt hittem, úgy hív a mulatságba, mint férfi a nőt, önkéntelenül elképzeltem, hogyan húz magához tánc közben, vagy miként sutyorgunk bizalmasan összehajolva a csillagos ég alatt – és lángra lobbant bennem valami szikra. Vágytam rá, hogy mindez az ábránd megtörténjen. Viszont idáig fogalmam sem volt, hogy szunnyad bennem efféle sóvárgás.

Ahogy álmatlan óráimban tépelődtem, rájöttem, hogy valószínűleg már hamarabb is érlelődött bennem mindez, minél többet beszéltem vele. Petruk apránként lett számomra több egy egyszerű horgonynál, ami a nyomozás idejére idekötött. És nem csak ő – a családja kedvessége is lefegyverezett. Soha egy percig nem éreztették velem, hogy elítélnének a képességem miatt. Vendégszeretetük a lelkemet melengette. Daria szinte anyám helyett anyám volt.

Azonban ettől úgy éreztem, elárultam a valódi otthonomat. Haragudtam Petrukra, haragudtam magamra – erre az egész helyzetre, ami felborította a belső békémet. Pedig épp kezdtem már elégedett lenni az eddigi életemmel, a szülőfalummal, a nagyanyámmal – erre jön valaki, aki miatt többre vágyom, mint ami lehetséges.
Próbáltam tudatosítani magamban, hogy Petruk csupán segítőként tekint rám, viszont akárhányszor erre gondoltam, a gyomrom görcsbe rándult, és a szívemet mintha egy vasmarok szorította volna össze, levegőt is alig kaptam.

Ostoba vagy, mondogattam magamnak dühösen. Sosem fog rád nőként tekinteni. Ahogy Sofia is mondta: vézna vagy és sápadt, azon kívül fogalmad sincs, hogyan kell a férfiakkal bánni. Felejtsd el, az lesz a legjobb.
Egyébként sem biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Nekem nem itt van a jövőm, az otthonom, és nem akarom életem végéig a csendőrök munkáját asszisztálni. Sokkal jobban megvisel, mint bármi, amit eddig csináltam. Ennél még napszámban robotolni is jobb.

A templom toronyórája már elütötte a hajnali kettőt, amikor sikerült dűlőre jutnom: megfogadtam, hogy elfojtom magamban ezt a bontakozó érzést. Jobb lesz innentől távolságot tartanom Petruktól.

***

Másnap már korán fent voltam, és lecsaptam Gloriára az ebédlőben.
– Ma is mész a reggeli misére, igaz? Veled tarthatok?
Örömteli csodálkozás ült ki az arcára.
– Hogyne! Feltéve, ha már elég jól érzed magad – tette hozzá.
– Eleget pihentem, és nyomaszt a bezártság. Szívesen kimozdulnék.

Nemcsak erről volt szó – el akartam terelni a gondolataimat Petrukról. Bár sejtettem, hogy ő mérges lesz, ha megtudja, hogy nélküle mentem emberek közé, de nem érdekelt. Én nem éreztem veszélyesnek azt, hogy kettesben átsétálunk a közeli templomhoz. Legfeljebb öt perc volt oda az út. Azon kívül magammal vittem a késem, mint mindig. Most már az övemen hordtam, a mellényem takarásában, hogy jobban a kezem ügyében legyen.
Gyorsan csizmát húztam, és egy vastag kendőt terítettem a hátamra. Már hűvös volt az idő, és sejtettem, hogy a templom kőfalai között még hidegebb lesz a levegő.

– Biztos ma akarsz jönni? – kérdezte Gloria, mielőtt elindultunk. – Hétköznap nem olyan hosszúak és érdekesek a misék, mint vasárnap. És ilyenkor kevesebben is vannak a templomban.

Egyáltalán nem bántam, hogy nem lesz nagy tömeg. Ha bárkivel akartam találkozni, az az atya volt, ő pedig biztosan ott lesz. Szöget ütött a fejemben néhány dolog, amit előző nap mondott, és ki akartam faggatni.

Ahogy közeledtünk a templomhoz, úgy lettem egyre nyugtalanabb. Most tudatosult bennem, hogy milyen régen nem tettem be a lábamat Isten házába. Vajon emlékszem még, hogyan kell illően viselkedni? És nem fognak kizavarni onnan a helybeli hívek? Talán mégis ostobaság volt Gloriával tartanom. Az atyával pedig beszélhettem volna akár a mise után is, távol a vizslató szemektől.
Lelassultak a lépteim, és idegesen dörgöltem a szoknyámba az izzadt tenyeremet.
Gloria észrevehette rajtam a tétovázást, mert bátorítóan rám mosolygott.
– Örülök, hogy elkísérsz. A családból csak én járok minden nap misére, és bár már megszoktam, hogy egyedül jövök, jó, hogy most van társaságom.

Ettől kissé könnyebb lett a szívem, de ez csak arra volt elég, hogy ne forduljak vissza.
Gyomrom összeszorult, amikor beléptem a kapun. Odabent hűvös csönd és félhomály fogadott, kellett pár pillanat, amíg hozzászokott a szemem. Megkönnyebbülten láttam, hogy valóban üresen áll a legtöbb pad, csak egy maroknyi ember ült rajtuk elszórtan. Ám nem akartam túl feltűnően nézelődni sem, így nem bámultam meg a freskókat, szobrokat.

Gloria szó nélkül előre sietett az egyik elülső padhoz, közel a szószékhez, majd maga mellé intett. Zavartan pillantottam körbe, mielőtt helyet foglaltam volna, azonban szerencsére mindenki imába – vagy félálomba – merülve, félig lehunyt szemhéjjal meredt maga elé, nem fordultak felém.
A deszka megreccsent alattam, de más nesz nem hallatszott. Az atya még nem mutatkozott.
Gloria rákönyökölt a padra, áhítattal csukta be a szemét, és némán mozgott az ajka.

Hátradőltem, és hallgattam a csöndet. Lassan kezdett belém szivárogni a nyugalom. Szorongóan doboló szívem lecsillapodott. Jobban összehúztam magamon a kendőt, és én is behunytam a szemem. Végül is nem is olyan kellemetlen itt. Nem tudom, mitől féltem. Senki nem támadt nekem, itt csak egy vagyok a sok, békére vágyó ember közül. A világ hirtelen egyszerű és letisztult lett, én pedig ismét egy csepp a tóban, felolvadva a többi között.
Nem is tudtam, hogy ennyire sóvárgok erre. Azt hittem, jobb nekem szenvtelen kívülállóként, ahogy már vagy öt éve éltem. De most rájöttem, hogy az nem az én választásom volt – pusztán megtanultam együtt élni a helyzettel. Úgy látszik, én is vágyok arra időnként, hogy egy csoport része legyek – hogy tartozzak valahová.

Éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Idegesen szakítottam félbe magamat. Nem volt jó az irány, amerre a gondolataim tartottak – már megint Petruk jutott erről eszembe, pedig részben amiatt jöttem ide, hogy addig se ő járjon a fejemben.
Ám mielőtt végleg szőnyeg alá söpörtem volna ezt a témát, egy új elmélet vetődött fel bennem: talán nem is maga Petruk az, akire vágyom? Pusztán kapcsolódni szeretnék másokhoz? Bárkihez, aki elfogad? Igen, lehet, ez a magyarázat.

Röviden számot vetettem eddigi életemmel: tizenhárom éves koromban elmaradtak mellőlem a gyerekkori barátok, nagyanyámmal pedig azóta volt távolságtartó a viszonyom, hogy kiderült a képességem. Csak a megbízóim révén érintkeztem sok emberrel, de ők jöttek-mentek, senkivel nem mélyült el azóta a kapcsolatom.
Csupán nemrég jöttem rá, hogy mégis közel áll hozzám nagyanyám. Azon kívül Petruk családja is olyan kedves volt velem, mintha közéjük tartoznék. Kezdték megpuhítani azt a hideg burkot, ami észrevétlenül körém merevedett. Valószínűleg ezek az élmények indítottak el bennem olyan folyamatokat, ami miatt tévesen azt hittem, vonzódom az őrmesterhez.

Minél többet gondolkoztam ezen, annál valószínűbbnek láttam ezt az elméletet – és ez kezdett megnyugtatni.
Igen, csak a barátkozás és a tartozni vágyás nyiladozik bennem. Ostobaság lenne többet látnom bele ebben az érzésbe. És nemcsak Petruk az, akivel találkoztak a lelkeink – tegnap az atya is mondott olyanokat, amiből azt éreztem, úgy megért engem, mint senki más. Viszont egy papra nem fogok férfiként nézni, ezért is irányulhatott a figyelmem inkább a csendőrre.
De most, hogy ezt letisztáztam magamban, határozottan jobb kedvem lett. Mégis jó ötlet volt eljönni a templomba. Az itteni csönd és nyugalom megfelelő ahhoz, hogy elmélkedjen az ember.
Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha a barátkozási vágyamat mások felé fordítom, például Gloria felé. Akkor majd nem fogok hiábavalóan epekedni a bátyja iránt.
Bár sosem voltak eddig lány pajtásaim, de Gloriát nem éreztem sem kevélynek, sem alakoskodónak, ezért bíztam benne, hogy vele sikerül majd megtalálnom a közös hangot.

Felszabadultan mosolyogtam Demesh atyára, aki éppen ekkor lépett fel a szószékre. Mikor észrevett, meglepetten pillantott rám, viszont neki is felderült az arca, és aprót biccentett felém. Majd belekezdett a misébe.

Nem igazán figyeltem arra, amit mond, mert most kezdtem érezni, hogy milyen keveset aludtam az éjjel. De még álmosságomon keresztül is eljutott hozzám megnyugtató orgánuma.
Bár a pap azt mondta nekem, hogy nem annyira ért az emberekhez, a beszédhez mindenesetre volt érzéke. Gyakorlottan, magabiztosan, meggyőződéssel fűzte a szavakat, hangja pedig nem volt sem kioktatóan dörgedelmes, sem unalmasan motyogó.
Behunytam a szemem, és reméltem, hogy nem fogok szégyenszemre elaludni.

Csontok éneke [Befejezett]Where stories live. Discover now