24. fejezet - Megannyi kérdés, de csak egy a fontos (1/2)

152 14 0
                                    

Ha lett volna erőm, befogom a fülem, ám így minden behallatszott. Azonban hiába vártam, hogy felcsendüljön Gloria dallamos hangja, csak a pap szólalt meg.

– Na de... maguk...

Felkaptam a fejem, és halvány remény ébredt bennem. Ezek szerint nem Gloria jött? Talán mást küldött maga helyett?

– Borkim Demesh atya! – Nyers hang hasított a csöndbe. – Letartóztatjuk gyilkosság vádjával!

Azt hittem, csak képzelődök. Ez nem lehet, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Biztosan csak a kimerültség játszik az érzékeimmel.
Viszont az a határozott hang ismét felharsant.
– Ne ellenkezzen, jöjjön velünk! A házát pedig átkutatjuk, pincétől a padlásig.

Borkim végre megszólalt.
– De uraim, ez csak valami félreértés lehet! Miért vádolnak? A gyilkost már elkapták két hónapja, azóta pedig nem halt meg senki.
– Majd az őrsön lesz időnk bőven beszélgetni, de most...
– Nagy hibát követnek el! – emelte fel a hangját Borkim.

Az érzékeim kezdtek kiélesedni. A túlélő ösztön oly sok idő után életre kelt bennem, és cselekvésre szólított. Lemásztam az ágyról, meztelen mellem elé szorítottam az ingemet, és megindultam az ajtó felé.

– A nagybátyám befolyásos ember, és ő nem fog örülni, amikor hall erről! – veszekedett a pap. – Kirúgatja mindannyiukat! Főleg magát, Volanko őrmester! Tudom, hogy a maga keze van a dologban, sohasem szívlelt!

Kifutott az erő a tagjaimból, meg kellett támaszkodnom az asztal szélében. Ő is itt van?!
Pár lépéssel az ajtónál teremtem, és a fájdalomról tudomást sem véve, minden erőmmel dörömbölni kezdtem.
– Petruk! – kiabáltam. – Itt vagyok!

Odakint hirtelen abbamaradt minden nesz, mintha elvágták volna. Kétségek között viaskodva füleltem, vajon felelnek-e.
Aztán a következő pillanatban hirtelen akkora hangzavar támadt, hogy képtelen voltam kitalálni, mi történt. Valami puffant, csapódott, majd további dulakodás következett. Csizmatalpak kopogtak a padlón, káromkodás, kiabálás vegyült egybe. Végül fülsüketítően eldördült egy pisztoly, majd még több.

– Utána! – kiáltotta valaki, aztán többen futni kezdtek odakint a macskakövön.

Nyugtalanul tapasztottam a fülemet az ajtóra, és reszketve vártam, mi fog történni. Némi csönd után néhányan a szobám irányába indultak meg.

– Álljon félre, hölgyem! – hallottam egy ismeretlen hangot. – Mindjárt betörjük.

Izgatottan engedelmeskedtem. Megálltam az ágy mellett, még jobban a mellkasomra szorítottam az ingemet, és a szememet a bejáratra szegeztem. A szívem a torkomban dobogott. Alig tudtam elhinni, hogy ez valóban megtörténik.

Az ajtó nagyot döndült, megreccsent a kerete. Ropogva kifordult a tengelyéből, majd egy csattanással a padlóra dőlt.
A folyosóról beömlő fényben két férfi állt. Az egyiket nem ismertem, a másikat viszont...

– Petruk! – kiáltottam.
Ő hitetlenkedve meredt rám. Még akkor is megkövülten bámult, amikor belekapaszkodtam a zubbonyába, és elsírtam magam.

– Anusha? – kérdezte elhűlten. – Hát te élsz? – A következő pillanatban elkomorult. – Mit művelt veled az a féreg?
Át akart karolni, de fájdalmasan rándultam össze.
– Ne! A hátam... – szipogtam.

Petruk mögém próbált lépni, azonban megállítottam.
– Nem akarom, hogy így láss... – sütöttem le a szemem. Már így is eléggé szégyelltem magam a megtépett, rövid hajam és a meztelenségem miatt.

Petruk egy pillanatig némán fürkészett, majd intett a társának, hogy hagyjon magunkra.
– Én addig a bejáratnál őrködöm – biccentett a másik csendőr.
Petruk óvatosan megfogott a könyökömnél, és az ágyhoz akart vezetni.

– Ne! – szóltam rá újra. – Ne haragudj, de nem akarok ide visszajönni... Két hónapja ki sem tettem a lábamat ebből a szobából.
– Hát itt voltál? Egész idő alatt? – csóválta meg a fejét. – De mégis, mit...?
Most már rápillantott a hátamra. A döbbenettől eltorzult az arca, és olyan fájdalmasan üvöltött fel, mintha a szíj az ő bőrét hasította volna fel.
Elengedett, és megtámaszkodott az ajtófélfában. Ökölbe szorult kezét a falhoz nyomta.
– Megölöm – mormolta fojtott hangon. – Megölöm ezt az embert...

El akart indulni, de én belekaroltam.
– Ne menj utána! Kérlek!
Elgyötörten nézett rám. A szeme könnyben úszott.
– De hát...
– Itt van rád szükségem! – sírtam el magam.

Számtalan érzés futott át az arcán gyors egymásutánban. Nem tudtam leolvasni őket.
Végül bólintott.
– Igazad van – mondta rekedten. Megtörölte a szemét. – Fel kéne venned valamit. Így nem mehetsz ki, még meghűlsz.
– Talán, ha egy lepedőt... – javasoltam bizonytalanul.

Nagyon fájt, amikor az anyag a hátamat érte, de valóban reszkettem már – bár nem csak a hidegtől. Ingatag lábakon lépkedtem Petruk mellett, aki átkísért a társalgóba, ahol először fogadott engem a pap. Ott leültem a sárga kanapéra.

– Egy pillanatra magadra hagylak, amíg intézkedem – mondta Petruk.
Hallottam, ahogy a társához megy, és tárgyal valamit. Majd jött is vissza hozzám.

– Megkértem, hogy rohanjon el a szüleimhez, és küldessen velük egy szekeret. Most nem gyalogolhatsz. Addig még kicsit várnunk kell.

Kimerülten bólintottam. Valóban nem tudtam volna megtenni az utat saját erőmből, pedig nem volt messze innen a házuk. Fázósan húztam összébb magam, és előre görnyedtem.
Petruk megfogta a kezemet, és megszorította. Éreztem, hogy ő is remeg. Hálás voltam neki, amiért ott van mellettem, és együtt fáj velem.

– Mi lett Borkimmal? – kérdeztem meg rekedten.
– Amikor dörömbölni kezdtél az ajtón, annyira meglepődtünk, hogy ezt kihasználva áttört a sorfalunkon, és megszökött.
Bűntudatosan sütöttem le a szememet.
– Az én hibám.
– Ne emészd magad, hatan is a nyomába eredtek, előbb-utóbb meglesz. Jól tetted, hogy jeleztél nekünk. Fogalmunk sem volt róla, hogy... hogy még életben vagy – mondta Petruk elhaló hangon. Elfordította a fejét.

– Azt hittétek, megölt engem?
– Először nem gyanakodtam rá. Sokáig azt gondoltam, útonállókba futottál, amikor hazafelé tartottál. De élt még bennem a remény, hogy csak elraboltak, ezért kerestelek. Ám ha téged nem is találtalak meg, más valakit igen.
– Kicsodát? – csodálkoztam.
– Mirnát – jelentette ki Petruk jelentőségteljesen.
– És ő most hol van? – csodálkoztam.
– Nem tudom, de nem is számít. Futni hagytam, cserébe, ha elárul valamit. Mégpedig, hogy ki bérelte fel. Kitalálod, mit felelt?

Kifutott az arcomból a vér.
– Az atya...?
Petruk bólintott.
– Először azt hittem, Dmitri volt a megbízója, aztán azt, hogy Levan. Ha Mirna nem árulja ezt el, nem gondolok rá.
– De így... – hebegtem főbe sújtottan.
– De így új nyomon indultam el. Élt bennem a gyanú, hogy Levan valóban nem az eredeti tettes, mert akármennyire is megdolgoztuk, ő kizárólag csak Nora meggyilkolását volt hajlandó elismerni, és váltig állította, hogy továbbra is veszélyben van minden lány élete, mert a gyilkos még szabadlábon van. Persze először egyáltalán nem hittünk neki, és szigorúan titokban is tartottuk a külvilág előtt a vallomását. Amikor nem történtek új gyilkosságok, legtöbben azt hittük, valóban megoldódott az ügy. Ám akadt pár dolog, ami az ő állítását támasztotta alá, például Nora volt az egyetlen a lányok közül, aki gyermeket várt, viszont erről csak én tudtam meg az orvos. Továbbá a húgomat nem zsinórral fojtottak meg, hanem kézzel. De ostoba módon nem tulajdonítottunk ennek jelentőséget – jelentette ki keserűen.

– Igaz – szúrtam közbe erőtlenül. – Levan a bálon is puszta kézzel támadt rám. Borkim ellenben... – Összeborzongtam, és a nyakamhoz nyúltam.

Petruk aggódón hajolt hozzám.
– Ne erőltesd a beszédet. És inkább hagyjuk ezeket a témákat.
– Még ne! Tudni akarom, hogyan jutottál a pap nyomára – kértem. Most tűnt csak fel, hogy tegezem Petrukot. De ez így érződött természetesnek, és ő sem tette szóvá.

– Hát legyen. Igazából olyan egyszerű volt, hogy szégyelltem magam, amiért nem jutott hamarabb az eszembe – vallotta be zavartan. – Felvettem a kapcsolatot a rukiyavi csendőrséggel, ahonnan Demesh származott, és rákérdeztem, nem voltak-e a környéken az ittenihez hasonló gyilkosságok, mielőtt ő eljött onnan. És mint sejtheted, voltak. De az a város annyira messze fekszik tőlünk, hogy nem áramlott köztünk az információ, senki nem kapcsolta össze az ügyeket. Ráadásul abban a nagyvárosban annyi bűnügy történik, hogy nem számított akkora szenzációnak, hogy néhány lányt a szegényebb rétegből megfojtottak, még akkor sem, ha rejtélyes módon levágták a hajukat. De amikor ez kiderült, már biztos voltam benne, hogy a többi áldozat vére a pap kezén szárad. Gyorsan elutaztam a kapitányhoz, felvázoltam neki a bizonyítékokat, ő pedig engedélyt adott a letartóztatásra. Még erősítést is küldött. És hát, itt vagyok. Viszont arra nem számítottam, hogy te is itt leszel – nézett rám elgyöngülten, és aggódva végigmért.

Zavartan fordítottam el a fejem.
– Kérlek, ne nézz így rám! Borzalmasan nézhetek ki.
– Miről beszélsz? Engem csak az érdekel, hogy jól vagy.
– Úgy nézek ki, mint aki jól van?! – gyűltek keserű könnyek a szemembe.
– Tudod, hogy értem – csitított Petruk. – Azt hittem, meghaltál, mégis visszakaptalak az élettől – mondta lágyan. – Nekem ez a legfőbb jó.
Az arcomba szökött a vér, és lesütöttem a szemem.

– Csak azt sajnálom, hogy nem hamarabb érkeztem – tette hozzá Petruk keserűen.
Nekem is elszorult a szívem. Ha mindössze két nappal előbb jön, nem kellett volna kiállnom Borkim kínzását. Azonban egy valaminek mégis örültem.
– Így is nagy szerencse, hogy ma jöttetek. Ha nem állítotok be... Az atya valaki mást várt ma este. És ártani akart annak a valakinek – fogalmaztam óvatosan.
Nem akartam felzaklatni Petrukot azzal a hírrel, hogy a másik húga is majdnem a vesztét lelte.

– Tudom, hogy Gloriát hívta ide – jelentette ki keményen.
Döbbenten néztem rá.
– Tudtad? Mégis elengedted volna?
– Nem jött volna el. Én már napokkal ezelőtt óva intettem őt Demeshtől. Csak azért ígérkezett el, hogy az atya biztosan itthon legyen, amikor beállítunk hozzá.

Ebben a pillanatban fogtam fel, hogy végleg elhárult a veszély.
A tenyerembe temettem az arcom, és megrázkódott a vállam. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim – ám ezúttal nem csak a gyötrelem szakította fel belőlem a sírást, hanem a megkönnyebbülés is.

Véget ért a rémálom. És Isten meghallgatta az imámat: vigyázott Gloriára.

***

Amikor beállítottunk a Volanko családhoz, Ilka felsikoltott, Gloria pedig elsírta magát.
Daria is falfehér lett, de benne maradt annyi lélekjelenlét, hogy a férfiakat elküldte a közelemből, engem pedig gyorsan beterelt a vendégszobába. Aztán behívta a két menyét, akik szintén uralkodtak magukon, és hárman elkezdték ellátni a sebeimet.
Ez most még jobban fájt, mint maga a korbácsolás. Ahogy kimosták felszabdalt húsomat, majd ecetet öntöttek rá, vég nélkül patakzottak a könnyeim, és jajgattam. Mikor végre otthagytak bekötözve, úgy éreztem, mintha egy újabb kínzáson estem volna túl. De rájuk nem tudtam haragudni. Borkim felé irányult minden gyűlöletem.

Petruk közben elment, hogy csatlakozzon a többi csendőrhöz. Ez a lelkemet gyötörte, nem a testemet. Rettegtem, nehogy a szökésben levő pap kárt tegyen benne, épp most, amikor végre mellette lehetnék.

Nem tudtam elaludni. Ezzel nem voltam egyedül, az egész Volanko család is velem virrasztott. A nők közül valaki minden tíz percben benézett hozzám, de nem hírt hozott, csak megkérdezte, nincs-e valamire szükségem. Azonban én csupán némi meggykompótot bírtam magamba erőltetni, minden mástól felfordult a gyomrom.

A hajnali kettőt is elütötte a toronyóra, amikor végre léptek hangzottak fel a ház előtt.
Idegesen kaptam fel a fejem, és fülelni kezdtem.
Óriási megkönnyebbülés söpört rajtam végig, amikor Petruk hangját hallottam.
Türelmetlenül vártam, hogy mikor nyit be hozzám, de késett. Odakint beszélt a konyhában a többiekkel.
Összeszedtem az erőmet, kikászálódtam az ágyból, és magamra terítettem egy vékony köntöst. Annak olyan lágy anyaga volt, hogy kevésbé bántotta a sebeimet, mint bármi más ruha. Félve nyitottam résnyire az ajtót, és kilestem.

Petruk ott állt a családja körében, és halkan magyarázott nekik. Ám megérezhette, hogy nézem, mert hirtelen elhallgatott és felém fordult. Fáradtan elmosolyodott.
– Még fent vagy?
– Elkaptátok? – kérdeztem.
– El – bólintott.
– És... meghalt?
– Meg.

Kurtán csapódott a levegőbe a szó, és szétpattant, mint egy szappanbuborék. Síri csönd telepedett a szobára, mintha kísértet vonult volna át rajta.
Ennél többet nem is akartam tudni. A részletek ráértek később.
Petruk is így gondolhatta, mert szelíden rám szólt.

– Feküdj vissza aludni. Most már nem lesz semmi baj.
– Holnap eljössz?
– Természetesen – húzódott halvány mosolyra a szája.

Megkönnyebbülve biccentettem, és visszacsuktam az ajtót.

Csontok éneke [Befejezett]Where stories live. Discover now