7. fejezet - Lázas álmok (2/2)

177 16 1
                                    

Petruk remegett az indulattól, amikor elmeséltem neki mindent. Akkorát vágott az asztalra, hogy összerezzentem.
– Ha a kezeim közé kerül az a gazember, én... – szűrte a fogai között.
Aggodalmasan néztem rá.
– De nem kerülne rács mögé, ha megölné? Nem vagyok a törvényben járatos, de úgy rémlik, csak a szolgabíró ítélete után végezhetik ki.
– Majd azt mondom, rám támadt, és önvédelem volt – vont vállat Petruk. – Viszont hiábavaló most ezen gondolkoznom, előbb jussunk el oda, hogy elkapjuk.
– Sajnálom, hogy még mindig nem tudtam... – kezdtem szabadkozni, de ő félbeszakított.
– Ne emészd magad! Látom, mennyire megvisel téged ez az egész, így is erődön felül segítesz. Inkább próbáljunk meg örülni az eddigi sikereknek.

Hálásan mosolyogtam rá. Jó érzés volt, hogy végre elismerte az igyekezetemet. Ha ki is voltam merülve, ez legalább a lelkemnek erőt adott.
Bár akkor is folytattam volna, ha Petruk továbbra is goromba velem. Miután átéltem Nora haláltusáját, közelebb éreztem magamhoz ezt a lányt. Szíven ütött az, ahogy elkeseredetten próbálta védelmezni a meg sem született gyermekét, ő volt minden gondolata.
Úgy sejtettem, a gyilkos talán nem tudhatott a terhességéről, de így is gyűlölet járt át, ha magam elé képzeltem az ismeretlen, aljas gonosztevőt. Nem tudtam elhinni, hogy van szíve az ilyennek. Reméltem, sosem kell olyan csontot olvasnom, ami egy ilyen ördögi lényhez tartozik.

***

Aznap éjjel álmomban sebes sodrású folyó ragadott el. Hasztalan kapálóztam, minduntalan elborítottak a hullámok, éppen csak néhány lélegzetvételnyi pillanatra tudtam kibukkani közülük. Valami belegabalyodott a lábaimba, és egyfolytában húzott le a mélybe. Kiáltottam volna, de hang nem jött ki a torkomon.

Levegőért kapkodva ültem fel az ágyban, és egy pillanatig azt hittem, még mindig a folyóban evickélek – csuromvizes volt az ágyneműm, és a lábam beleakadt a gyűrött lepedőbe.
Hiába jött a felismerés, hogy hol vagyok, akkor sem járt át a megváltó megkönnyebbülés. Csak önmagam árnyéka voltam, egy elgyötört váz csupán. Fájtak a tagjaim, és a fejem mintha vattával lett volna kitömve.

Az ábrázatom is egy halottéhoz hasonlíthatott, mert Daria ijedtében majdnem elejtette a kancsót, amikor reggel benyitott hozzám, hogy mosdóvizet hozzon.
Megvizsgálta a homlokomat, majd elkapta a kezét.
– Te jó ég, hiszen te lángolsz! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha üzenek Mirna Rukavinának, hogy jöjjön át.
– Kinek? – kérdeztem elhaló hangon.
– Ő a helybéli füvesasszony. Nagyon érti a dolgát, sokakat kúrált már ki mindenféle nyavalyából. Mindjárt elszalasztok érte valakit, de addig is hozok borogatást.

Próbáltam gondolkozni, de nem ment. Csak tompán érzékeltem mindent. Úgy úsztam, lebegtem lázas bódulatban, mintha batyuba csomagolva, mózeskosárban vitt volna engem a folyó. De ez végre nem az a vad, könyörtelen sodrás volt, mint rémálmomban, hanem bódulatba ringató.
Hagytam, hogy Daria, Gloria és Ilka sürögjön-forogjon körülöttem. Áthúzták az ágyneműmet, váltás ruhát adtak, teát és mézes zabkását főztek. Úgy éreztem magam, mintha visszafordult volna az idő kereke, és én ismét gyerek lennék. Nem bántam, jólesett ez a törődés, és nosztalgikus gondolatok ébredtek bennem nagyanyámról. Elrévedve temetkeztem ezekbe a kellemes emlékekbe.

***

Észre sem vettem, mikor szundíthattam el. Álom nélkül, ájultan zuhantam egy mély gödörbe, ám ez a verem végre pihentető volt, nem ijesztő.

Arra riadtam, hogy Daria bevezet hozzám valakit.
Nem tudom, miért hittem, hogy a füvesasszony egy töpörödött anyóka – ez az asszony nem is állhatott volna távolabb ettől, valóságos óriás volt. Dariát sem lehetett alacsonynak mondani, Mirna viszont még őt is túlnőtte, és vállas, tenyeres-talpas termete volt. Mikor belépett, egy pillanatra eltakarta az ajtónyílásból bejövő fényt.
Nem tűnt kifejezetten idősnek, bár barna haja már őszült, és arcán is megjelent már jó pár ránc. Azt hiszem, az negyvenes éveiben járhatott, de lefogadom, hogy erőben lepipált jó pár fiatalt is.

Szó nélkül leült az ágyam szélére, és nagy markával megtapogatta a homlokomat, szétnyitotta a szemhéjamat, majd a számba is belenézett.
A hangja épp olyan öblös és erélyes volt, mint amilyet a megjelenéséhez elképzeltem.
Nem hozzám beszélt, hanem Dariához intézett kérdéseket, hogy mióta tart a lázam, mit csináltam előző nap, és mikkel próbáltak eddig kúrálni. Minden válasz után aprót biccentett, majd mikor mindent megtárgyaltak, felállt.
– Szerencsére van minden hozzávalóból otthon, hogy kikeverjem a megfelelő főzetet. Hamarosan jövök. – Azzal már ott sem volt.

Daria reménykedőn nézett rám.
– Mirna szerint nem komoly, csak végtelenül kimerültél – magyarázta. – Nem is csodálom! Petruk mondta, hogy mennyire megviselt téged a tegnapi... Most néhány napig tényleg hanyagold a csontokat. A fiam is meg fogja érteni.

Nem feleltem, újra erőt vett rajtam a gyengeség. Jólesően hullottam bele ismét az álomba.
Ismét ott voltam azon a napsütötte mezőn, amit a juhászkutya emlékein keresztül már annyiszor láttam, hogy jóformán ismertem minden fűszál helyét. De ezúttal egy szőke leány állt tőlem nem messze, nekem háttal; szoknyáját lobogtatta a szél.

Valamiért úgy éreztem, ez Petruk húga, Nora lehet. Elfutotta a szememet a könny, ahogy eszembe jutott, mit élt át halála előtt. Meg akartam ölelni, elmondani neki, hogy tudom, miken ment keresztül.
Közelebb léptem, és megfogtam a vállát.

Ám amikor megfordult, rájöttem, hogy Sofia áll előttem. Ahogy felismert, elmosolyodott. Ez a mosoly egyre szélesebbre húzódott, mígnem már groteszk vicsorrá vált. Viszolyogva kezdtem elhátrálni, de Sofia két lépéssel előttem termett, megragadta a kezemet, és a szájához közelítette.
Valahonnan tudtam, hogy nemcsak annyit akar, hogy érjek a fogához, hanem bele akar harapni az ujjaimba. El akartam rántani a kezemet, de az egész testem megbénult. Kiáltani sem tudtam, belém dermedt a rémült sikoly, ahogy az első meggyilkolt lányba is, akinek így csupán a csontja kiáltotta világgá a kínjait.

Már azt hittem, semmi nem ment meg, amikor valaki hátulról megfogta a vállamat, és elrántott onnan. Megkönnyebbülten fordultam meg. A helybeli földesúr állt ott a fiával és a pappal, ahogy a templom előtt is.
– Iparkodj! – szólt rám az uraság türelmetlenül. – Miért nem tudod már, ki a gyilkos?
– Nem hazudik ez a lány? – nézett rám bizalmatlanul a plébános.
– Szerintem is hazudik – bólogatott a földesúr fia.
– De ha meggyónod, megbocsátok – mondta az atya.
– Ugyanolyan hasznavehetetlen vagy, mint a csendőrök – legyintett a földesúr.

Elszorult a szívem. Pedig, ha tudnák, mennyire igyekszem! De fogalmuk sincs, mennyire nehéz ez... Keserű könnyek gyűltek a szemembe, és ott akartam hagyni őket, viszont amikor megfordultam, a másik oldalról három öregasszony vett körbe.
– Megálmodtad már a választ?
– Inkább bízd ránk, majd mi megfejtjük!
– A hollók megjósolják.

A hat ember egyre szorosabb gyűrűben állt körülöttem, semerre nem volt kiút. Sőt, egyikük háta mögött Sofiát is megpillantottam újra, ahogy ijesztően vicsorog rám.
Mindenki egyszerre beszélt már és egyre erélyesebben. Hangjuk összefolyt egy fülsértő lármává. Befogtam a fülem, de ugyanúgy hallottam mindent. Az ér megint olyan erősen dobolt a fejemben, hogy attól tartottam, elpattan.

Megváltó eszméletlenség borított sötétséget a tudatomra.

Daria ébresztett fel belőle.
– Igyad gyorsan, amíg meleg – tartott elém egy bögrét. – Mirna azt mondta, úgy hat a legjobban.
Kába fejjel néztem körbe. A füvesasszony ott állt a szoba közepén, széles terpeszben, és szigorú arccal figyelte, hogy mennyire tartják be az előírásait.
Még mindig nem tértem teljesen magamhoz, de engedelmesen átvettem a bögrét, és kortyoltam a keserű főzetből.

***

Nem tudom, milyen füveket rakott Mirna a teába, de érthette a dolgát. Délutánra csillapodott a lázam, tisztább lett a fejem, és le tudtam erőltetni valamennyi ételt. Daria örömtelin figyelte a javulásomat, és buzgón dicsérte a javasasszonyt.
– Mondtam én, hogy nagyszerű gyógyító! Még néhány napig ezt iszod, és kutya bajod sem lesz. Bár utána sem ajánlott túlerőltetned magad – tette hozzá. – Majd beszélek a fiammal is, hogy ne hajszoljon annyira.
– Ne őt okolja – ráztam a fejem. – Én voltam az, aki könnyelműen túlvállaltam magam. Petruk inkább le akart beszélni.
Az asszony meglepetten nézett rám.
– Nocsak, alig ismerek rá! De ha valóban így van, örülök neki.

Sejtettem, hogy Petrukot felzaklatja majd az állapotom. Este valóban aggodalmas arccal nyitott be a szobámba.
– Ezt nem szabadott volna! – tört ki belőle.
– Tudom, hogy elvetettem a sulykot – szabadkoztam –, de ezentúl bölcsebb leszek.
Ám ő megcsóválta a fejét.
– Most nem erről beszélek, hanem hogy ittál annak a nőnek a kotyvalékából! – gesztikulált idegesen. – Mi van, ha meg akar mérgezni?
Elcsodálkoztam.
– De hát sokkal jobban érzem magam!
– Talán most még! Mirna nem lenne olyan bolond, hogy olyan mérget adjon, ami egyből végezne veled, azzal egyértelműen magára vonná a gyanút – vitatkozott velem.
– Maga még mindig ennyire gyanakvó? De hiszen mondtam, hogy a gyilkos egy férfi!

Petruk türelmetlenül túrt bele a hajába.
– Én pedig erre azt mondtam, hogy férfi is lehetett ott a gyilkosságnál! Viszont nem zárhatjuk ki, hogy ketten vannak, vagy akár még többen!

Bár nem gondoltam, hogy igaza van, nyugtalansága kezdett rám is átragadni. Szorongón tördeltem az ujjaimat.
– Akkor most mi lesz velem?
Petruk zaklatottan járkált fel-alá, majd szó nélkül kisietett a szobából. Már épp ki akartam kászálódni az ágyból, hogy utánamenjek, amikor vissza is tért.
– Beszéltem anyámmal. Azt mondta, Mirna holnap is eljön. Állítólag nem szereti másra bízni a teák elkészítését, akkor nem garantálhatja a hatását, vagy mi – vonogatta a vállát.
– És mi legyen? Holnap ne igyam meg a főzetet?

Petruk egy fél percig töprengőn hallgatott, mielőtt felelt.
– Az majd elválik. Mindenesetre egy biztos: holnap én is itt leszek.

Csontok éneke [Befejezett]Where stories live. Discover now