8. fejezet - Egy lépést előre, egy lépést hátra (1/2)

170 17 3
                                    

Másnap kétségek közt viaskodva vártam a fejleményeket. Egyfelől ostoba túlzásnak éreztem, hogy Petruk ennyire bizalmatlan legyen, hiszen a füvesasszony már előző nap is adott nekem főzetet, és nemhogy kutya bajom se lett tőle, de sokat javított az állapotomon.
Másfelől bogarat ültetett a fülembe a csendőr, és szorongani kezdtem. Mi van, ha Mirna valóban olyan kotyvalékot készített, aminek csak később mutatkozik meg a hatása?
De van egyáltalán olyan fű, ami képes először gyógyítani, aztán mégis öl?

Ismét kivert a víz, viszont ezúttal inkább az aggodalomtól. A lázam már csak enyhén tért vissza.
Míg a javasasszonyt vártuk, Petruk a konyhában járkált fel-alá idegesen, és időnként kiküldte az anyját vagy a nagynénjét a ház elé, hogy meglessék, jön-e már.
Mikor ebédidő előtt úgy egy órával végre felbukkant az úton Mirna terebélyes alakja, Petruk besietett a szobámba, és elbújt az ajtó mögött.
– Ne áruld el, hogy itt vagyok, még a tekinteteddel sem, nehogy eliszkoljon. Én majd közbeavatkozok a megfelelő pillanatban.

Nem voltam benne biztos, hogy tudok majd uralkodni az arcomon, de bólintottam.

A füvesasszony először a konyhába ment, hogy ott forrázza le az előzőleg összekészített keveréket. Sosem éreztem még ilyen hosszúnak azt a néhány percet, amíg áztak a füvek.
Amint belépett hozzám, mosolyt erőltettem az arcomra, ám gyomrom idegesen szorult össze.

Amikor a javasasszony már nyújtotta felém a bögrét, Petruk előlépett az ajtó mögül, elállva a nyílást.
– Adjon Isten, Mirna Rukavina – köszönt rá, azonban a hangjában egy szemernyi szívélyesség sem volt.
Az asszony összerezzent, és felé fordult. Nem láttam az arcát, de sejtettem, hogy meglepődött. Csak szótlanul bámult a csendőrre.
Újra Petruk szólalt meg.
– Mielőtt odaadná Anushának, az lenne a kérésem, hogy előbb maga igyon belőle.

Mirna megkövülten meredt rá továbbra is. A gyomrom még jobban összeszorult, ahogy szoborszerű, hatalmas alakját figyeltem.
Miért hallgat ennyire? Miért nem mozdul meg? Mostanra már magához kellett volna térnie a meglepetésből. Petruk nem kért tőle bonyolultat. Ha az a baja, hogy nem akarja elpazarolni az orvosságot, hát mondja azt! Vagy talán azért hallgat ennyire, mert mégis...

Az asszony végre megmozdult. Ám mindössze csak letette a bögrét a sublót sarkára, majd összefonta a karjait, és továbbra is Petrukot szemlélte. Tartásában most már volt valami kihívó.

Bontakozott bennem a felismerés, de még nem mertem elhinni. A tudatom minden erejével tiltakozott ellene.
Petruk megszólalt.
– Szóval nem issza meg.
A nő még mindig hallgatott. Nem fordította el a fejét, rezzenéstelenül állta a pillantását.
– Ezt beismerésnek veszem – mondta Petruk, és a pisztolytáskájához nyúlt. – Mirna Rukavina, letartóztatom gyilkossági kísérletért! Ha ellenáll, fegyverrel kényszerítem!

Olyan erősen dobolt az ér a fejemben, hogy beleszédültem. Nem, ez nem lehet igaz, ez csupán valami félreértés! A füvesasszony bizonyára csak bosszús lett Petruk bizalmatlansága miatt! De miért nem mond semmit? Miért nem cáfolja meg?!
Akkor ezek szerint... tegnap...

Ha nem feküdtem volna az ágyban, most összeesek. Elhomályosult előttem a szoba. Valami ködön keresztül érzékeltem, hogy Petruk megbilincseli Mirnát, aki nem áll ellen. Pedig legalább egy fejjel magasabb volt a férfinél, és vállasabb, megtermettebb.

Mirna váratlanul megszólalt.
– Nem én öltem meg azokat a lányokat.
Kezdtem újra élesebben érzékelni. Meglepetten hegyeztem a fülem.
Petruk bosszúsan szusszantott.
– Ez majd még elválik. De egy biztos: ezt a lányt megölte volna!
– Nem én akartam. Én tényleg nem akartam – fordult felém az asszony sajnálkozó tekintettel. Hangjában megbánás csengett.

Úgy látszott, ő maga is hezitált az utolsó pillanatban, és Petruk szembesítése lehetett a végső lökés, ami átbillentette a lelkiismeretét. Talán ezért adta meg magát ilyen könnyen.

– Utasítottak rá – folytatta a javasasszony. Azt hittem, ennél jobban megered a nyelve, ám ezután elnémult.
– Gondolom, nem árulja el, hogy ki volt az – nézett rá feszülten a csendőr. – Pedig, ha megmondaná, mi megvédhetnénk tőle.

Mirna makacsul hallgatott. Azonban ez is egyértelmű válasz volt.
– Hát rendben – sóhajtott Petruk. – Majd az őrsön gondoskodunk róla, hogy beszédesebb legyen. De egy valamire feleljen: mi az ellenszere annak a méregnek, amit Anushának adott tegnap?

Minden izmom megfeszült. Magamban fohászkodni kezdtem, hogy az asszony ezúttal beszéljen. Imáim most meghallgatásra találtak.

– Tegnap még nem mérget adtam neki – felelte Mirna. – Csak utána keresett meg az, aki ezzel a feladattal megbízott.
– És én ezt elhiggyem? – dörrent rá Petruk mérgesen.
Az asszony megcsóválta a fejét.
– Nincs más választása. És nekem sincs bizonyítékom. Az idő mindenesetre engem fog igazolni, ha majd meglátja, hogy a lány egészséges marad. Hacsak... nem fogja valaki más megmérgezni.

Összerezzentem a szavaira. Nem volt kaján vagy kárörvendő a hangja, csupán tényt közölt, de még ez is mellbevágott. Mint aki nem jósol nekem hosszú életet.

– Majd gondom lesz rá, hogy ne legyen így – jegyezte meg Petruk. – No, lóduljon, várja a cellája!

Jeges rémület markolt belém, ahogy egyedül maradtam. Mintha megnyílt volna alattam a föld, és zuhannék, zuhannék, megállíthatatlanul. Hevesen vert a szívem, és minden idegemmel azt vizsgáltam, hogy vajon nem hazudott-e Mirna, nem került-e mégis méreg a szervezetembe előző nap. Mintha máris éreztem volna, hogy tagjaim zsibbadnak. Ettől a szívem még erősebben kalapált, és nehezen kaptam levegőt.

– Anusha! – szólongatott valaki. Homályos szemmel néztem fel. Daria hajolt fölém. – Anusha, bocsáss meg nekem, amiért idehívtam! Nem gondoltam volna, hogy... De most már nem engedek be hozzád senkit az égvilágon!

A hangja segített visszatalálnom a valóságba. Élesebben érzékeltem a külvilágot, de testemet még mindig a rémület járta át. Időbe tellett felfognom, hogy már nem fenyeget a veszély.
– Petruk... visszajön még? – kérdeztem erőtlenül.
– Igen, azt ígérte.

Ez némileg megnyugtatott. Eddig is szinte talajtalanul hánykolódtam itt idegenben, mint csónak a tengeren, és Petruk volt az egyetlen, aki lehorgonyzott, mint egy mentőkötél. De ezúttal toronymagas hullámok készültek maguk alá temetni. Szükségem volt a csendőrre, jobban, mint eddig.

Most fogtam csak fel igazán, mekkora veszély leselkedik rám. Az eddig is megfordult a fejemben, hogy a gyilkos megpróbálhat az életemre törni, de nem képzeltem, hogy ilyen fondorlatos módon. Azt hittem, amíg nem lófrálok egyedül, főleg éjszaka, addig biztonságban vagyok. De most kezdtem én is olyan sötét lencsén keresztül látni a dolgokat, mint Petruk. Belém fészkelte magát a bizalmatlanság.
Lehet, már az is kockázatos volt, hogy Sofiával találkoztam négyszemközt. Mi van, ha őt is megkörnyékezi a gyilkos, hogy ártson nekem? Vagy a papot? Talán ő is azért hívott el magához beszélgetni. Jobban kell vigyáznom!

Zaklatottan vettem számba, hogy kik azok, akikben még bízok. Petrukon és a rokonain kívül még Levant és a kapitányt tudtam ide sorolni, de ezzel véget is ért a lista.
Nyakig felhúztam a paplant. Bár éreztem, hogy kezd visszatérni a láz, ugyanakkor mégis fáztam.

***

– Igaza volt – mondtam Petruknak, amikor visszatért. Még mindig a paplanba burkolózva feküdtem, és zavartan gyűrögettem a huzatot. Nem mertem ránézni. – A bizalmatlanság valóban segít túlélni. Sajnálom, hogy kételkedtem a szavaiban.

Azt hittem, majd diadalmasan elmosolyodik, ám csupán rosszkedvűen megcsóválta a fejét.
– Hidd el, örülnék, ha nem lett volna igazam. De az eddigi élményeim ezt sugallták.
– Igen, magának valóban több tapasztalata van ezen a téren. Úgy látszik, én csak a holtakat ismerem, az élőket nem – jelentettem ki csüggedten.
– Nem minden ember ilyen – ellenkezett. Különös volt ezt az ő szájából hallani. Nem is olyan régen még ő süllyedt búskomorságba, és én voltam az, aki megpróbáltam kihúzni onnan. Megfordultak a szerepek. – Nekem a hivatásomból adódik, hogy az elvetemültebb réteggel van dolgom. És most te is ebbe a körbe kerültél bele. De ne hidd, hogy minden eddigi tapasztalatod hazugság volt. Nem mindenki aljas gonosztevő.

Most én csóváltam meg a fejem.
– Az lehet, de... ha jól értem, alapvetően Mirna sem rossz ember. Mégis, a gonosz eszközévé válhatott. Ez ijeszt a legjobban.

– Ezt nem tudom megcáfolni – sóhajtott Petruk. Fáradtan leült egy székre, és összefonta az ujjait.
– Most mi lesz? – néztem rá tanácstalanul.
– Aki rád uszította Mirnát, az bárki mást is felbérelhet – jegyezte meg komoran. – Egyetlen szempont miatt örülök ennek a hírnek: ezek szerint a gyilkos nem szökött meg előled, valószínűleg továbbra is itt van valahol, és próbálja mozgatni a szálakat. És talán az segíthet gyorsabban elkapni, ha te vagy a csali.

Először azt hittem, nem hallom jól. Megütközve bámultam rá.
– Csali? – visszhangoztam. – Hát ennyi volnék csupán? – kérdeztem megbántottan.
– Nem ez volt a célom – szabadkozott Petruk. – Én valóban a látó képességedet akartam igénybe venni. De számolnunk kell azzal, hogy a tettes valószínűleg el akar téged tenni láb alól, mivel fél, hogy leleplezed. Vagyis újra fel fog bukkanni a közeledben, akár csak máson keresztül, ahogy most is. Én viszont résen leszek, és lecsapok rá.

Csontok éneke [Befejezett]Where stories live. Discover now