9. rész

1K 38 7
                                    

Halk nyikorgás szerű zajjal nyílik ki cellám ajtaja melyen keresztül a kintről beáradó fény bántja szemeimet. Egy világosbarna hajú férfi lép be rajta két tetovált pasassal és pont előttem megállva leguggol hozzám. Csak nem kinevetni akar? Hajrá! Már megszoktam az ittlétem alatt. Egy poharat nyújt felém amiben fehér színű folyadék van. Furcsa de tekintetében nem látok semmi gonoszságot vagy gúnyt, ám mégsem akaródzik elvenni az italt. Ki tudja mi lehet benne?

- Nyugodtan megihatod, ez csak tej. -nyújtsa oda orromhoz, hogy szagoljak bele nyugodtan.

Vonakodva ugyan de a pohárért nyúlok és csak ekkor veszem észre mennyire remegnek kezeim. A férfi -gondolom megunta szerencsétlenségemet- kivette kezemből a bögre nagyságú poharat és számhoz emelte. Szerintem két másodperc se kellet, a tejből egy csepp sem maradt. Majd a barna hajú két karom alá nyúlva elkezdett felfelé húzni én pedig automatikusan védekeztem ellene.

- Nyugi van kiscsaj csak segítek felállni. -húzott fel függőleges helyzetbe.

- Miért segítesz nekem?

- Mert én már csak ilyen jó fiú vagyok.

Apró mosolya egyáltalán nem volt lekezelő sőt talán még aranyosnak is mondanám. Azt hiszem ő itt az első akiről ezt gondolom. Vagy ez csak egy csapda, hátha bepróbálkozok nála? Mármint szökés terén. Megálltam az aprócska szoba közepén és vártam, hogy távozzanak ám a férfi az ajtóban megtorpant és visszanézett rám.

- Na mivan, nem jössz? -intett. Most ezt nekem célozta?

- Hova?

- Hát ki innen. Már nem vagy büntiben kiscsaj.

- Le is telt volna az egy hét? -kérdeztem ezt inkább magamtól mintsem tőle.

- Le bizony, úgyhogy gyere!

Odabattyogtam mellé ami meglepő de igen csak nehezen ment. Lábaim fájtak, sőt az egész testemen nem volt egy olyan milliméter amibe ne hasított volna bele az a kegyetlen nyilaló féle fájdalom. Ahogy lefelé haladtunk a lépcsőn az egyik üveges vitrin előtt megtorpantam. Igaz nem egy kiköpött tükör de azért ahhoz elég volt, hogy lássam mennyire megviselt azaz egy hét bezártság. Biztos lement vagy 2-3 kiló és a hajam is... Mint egy dzsungelszökevény. Ajkaim kicserepesedve és piszkos voltam mindenhol ahol csak nem fedte ruha a bőrömet. Esküszöm egy rohadt csöves is sokkal jobb állapotban van nálam! Na nem baj, ezt még megkeserülöd Jeon, fogsz te még könyörögni nekem!

- Ezt jobb ha nem csinálod. -utalt arra, hogy magamat bámulom az üvegen.

- Már késő... -vontam vállat.

- De nézd a jó oldalát, legalább túlélted! -cchh ja mert ez olyan jó bazdki...- Mások ezt nem igazán mondhatják el magukról.

- Ja és mit érek vele? -jegyeztem meg szarkasztikusan- A megint rájön az öt perc a "drága" Jeon úrra lehet azt már nem élem túl. -már megint előbb pofáztam mint kellett volna mi?

Féltem mi lesz. Elvetettem a súlykot azzal, hogy szidtam a mindenhatójukat. Most vajon mi lesz velem? Újabb magánzárka? Vagy beárul a főnöknek és egy golyót kapok a fejembe? Furcsa de ennek a férfinak semmit sem tudtam leolvasni arcáról, mintha érzelemmentes lenne. V-nek ott volt az eszelősen gonosz vigyora, a drága Jeon úrnak az ördögi, hataloméhes mosolya, de neki... Esküszöm még pislogni se pislogott. Mikor már azt hittem előcsap egy fegyvert valamelyik zsebéből és szépen csak úgy kisujjból kinyiffant, váratlan dolog történt. Nevetni kezdett. De nem ördögien vagy úgy, hogy „Most meghalsz ribanc!" hanem mint aki egy igazán frappáns, jól előadott viccen nevetne. Esküszöm ez még jobban megrémisztett mint egy puskacső az arcomba.

Fogságban (JeongGuk ff.) - BefejezettWhere stories live. Discover now