Fogságban (JeongGuk ff.) - Befejezett

1. rész

- SaetByul! Azonnal vonszold ide a formás hátsódat! Az ötös asztal már mióta várja, hogy felvegye valaki a rendelést.

Ordítja főnököm, kollégám és egyben legjobb haverom a szokásos „Én vagyok a főnök, jobb ha azt teszed amit mondok!" stílusában.

- Igen is őfelsége, megyek már. -hajolok meg előtte színpadiasan, amit egy fejen vágással díjaz. Kössz SeoJun, kössz...

Gyorsan elslisszolok mellette nehogy újra fejen basszon. Eskü az itt töltött időm alatt már egy kisebb hegyomlásnyi pukli nőtt a tarkómra, annyiszor vágott már fejen. Legszívesebben beszóltam volna neki egy olyat, hogy mit ütögessen magának éjszaka ha van mit, de mivel itt a nagyfőnök így moderálva magam teszem amit kér. Az asztalhoz sétálok és felveszem műmájer arcomat és már fájdalmasan széles vigyoromat eljátszva, hogy mi milyen szipiszupi étterem vagyunk és itt olyan happy az élet. Közben elhadarom a napi menüt és igyekszek rájuk sózni minden szart ami itt van és persze ami a legdrágább az étlapon, hogy végül elégedetten, teli hassal és üres pénztárcával távozzanak a "drága" fizetős vendégek.

Na de kezdjük az elején!

Icheon nemzetközi reptér, Dél-Korea. Újra itthon! De fura újra hazai járdákon taposni, de mintha soha el sem mentem volna. Pedig eltelt azóta öt év, hogy egy szép tavaszi napon felszálltam arra az Amerikába tartó járatra. Emlékszem... akkor töltöttem be a 19-et és akkor fejeztem be az iskolát. Világot akartam látni, tanulni és megtapasztalni mindent amit más velem egykorú fiatal felnőtt talán soha nem tehet meg. Akkor még nem tudtam mi vár rám ha kimegyek.
Ma, hogy újra itthon vagyok azt hiszem egyáltalán nem bántam meg az akkori döntésem, csupán néhány kisebb döntést változtatnék meg vagy tennék semmissé. De végülis a döntéseink és tetteink tesznek minket azzá akik vagyunk.

Leintve egy taxit azonnal bemondom Busan-i otthonom címét s miután megkapom, hogy „Ez bizony nem lesz olcsó fuvar hölgyem." elindulunk. A hosszú úton végig az ablakon bámulok kifelé és a rég nem látott tájat bámulom. Szinte semmisem változott, max a hirdetőtáblákon és kirakatokon más idolok képei szerepelnek. A városhoz közeledve rögtön megrohamoznak az emlékek a gyerekkoromból, 1-1 kirándulás az osztállyal, néhány ellógott óra a barinőkkel, sétálgatás a szüleimmel. Ma már csak én vagyunk és anya. Ugyanis apa fogta magát és lelépett a saját bejárású vagy mondhatnám úgyis behajlású titkárnőjével és a bátyám is úgy döntött neki jobb lesz velük. Anyát nagyon felkavarta a dolog de soha nem mutatta, főleg nem miattam és az "álmom" miatt, hogy külföldön tanulhassak. Suli után itt akartam maradni, segíteni neki mindenben, állást keresni. De nem engedte. Egy egész éjszakát átkiabáltunk aztán másnap felszálltam arra a gépre. S, hogy jó döntés volt-e? Azt nem tudom, de egy biztos, gyökeresen megváltoztatott.

Már az utca sarkáról felismertem azt a cuki kis halványkék színű házat ahol egész gyerekkoromat töltöttem. Bár már jó régen elmúltam húsz éves mégis úgy ficánkolok itt a hátsóülésen, mint egy bezsongott tinilány. Eddig fel sem tűnt mennyire honvágyam volt, csak most, hogy már itt vagyok. Miután megköszöntem és kifizettem a fuvart egy pillanatra megtorpantam a színes kövekkel kirakott kisjárdán. A kapu szokásos módon nyitva volt, bár itt sosem zárja senki. Ez amolyan biztonságos környék. Bezzeg Amerikában...!

- Byul, tényleg te vagy az?

Az elvékonyított hangra azonnal felkapom fejem és anyám könnyes tekintetével találom szembe magam. Azonnal ledobok mindent ami csak a kezemben van és odarohanok hozzá. Anya felzokogva zár karjai közé és nekem is hamar előbújnak könnyeim. Oh Istenem... Anyának mindig ilyen jó illata volt vagy csak most érzem annak?