A maffiózó mókusa (BEFEJEZETT)

24.rész

-O~Oké... •fel mentem a szobánkba és le feküdtem az ágyra. Nagyon hiányzik, de egyben félek is tőle egy kicsit.

~Yoongi szemszöge~

Összegubbasztva ülök az egyik fal mellett. És nem azért, mert félek, hanem inkább azért, mert kurvára fázok. Szomjas is és éhes is vagyok.  Hirtelen nyílt az ajtó és az az undorító személy közelített felém. Jó mondjuk engem is szólítottak már undorítónak meg mindennek, de ez más.

-Valami kívánság? •kérdezte meg. Felé fordítottam a fejem és kis csend után meg szólaltam.

-Kaphatnék vizet meg ételt? •kérdeztem rá, mint valami szűz srác, aki a tegnapi napon vagy a mai napon vesztette el. Igazából nem is tudom, hogy tegnap vagy ma tette velem azt? Egyáltalán milyen nap van??

-Talán. Ha megteszel valamit, akkor kaphatsz. •emelte fel magához a fejem a lovas botjával.

-Mit kellene megtennem?? •kérdeztem rá. Remélem valami könnyű lesz, amit még úgy ki is bírok. Válasz helyett felemelt, leszedte rólam az összes láncot és a szoba közepére vitt. Ott kezeimet le láncolta és a lábaimat és egy asztalhoz sétált. Én addig megkapaszkodtam a láncban, mert nincs annyi erőm, hogy állni tudjak. Hirtelen ide jött egy lasszóval és elkezdte csapni testem minden porcikáját. Próbáltam ki kerülni, de sikertelen volt. Már egy ideje ott álltam és a láncra támaszkodtam, és még mindig folytatja. Igazából már hagyom, hogy hagyj csinálja, mert nincs menekülés. Könnyeim akaratlanul is ki folytak szemeimből és lefele néztem. Mindegyik ütésnél már próbáltam vissza tartani a hangom, de nem mindig sikerült. Ahogy éreztem végre abba hagyta és kiment a szobából. Fáradtan ott próbálok a lábamon állni. Nem merem el engedni, a láncot, mert akkor tuti össze esnék és a csuklóm is fájna. Lábam remeg, mint az őrült és megszólalni is alig tudok már. Váratlanul vissza jött és el engedte először a lábaimat, majd a kezemet. A földre estem és a fejemet majdnem be vertem a földbe. A falhoz vitt, le láncolta a kezeimet meg a lábaimat és oda adta az ételt meg a vizet. A vizet meg ittam és az ételt is meg ettem. Annyira fáradt vagyok. Mikor megettem elvette előlem és ki ment a szobából. Le feküdtem és végül el aludtam.

~2 évvel később~

Még mindig itt roskadok és már élni se élek.  Vagyis még élek, de én nem érzem annak. Otthon akarok lenni Jhope-pal. Már tuti, hogy elszökött és talált magának valakit. Igazából nem tudom eldönteni, hogy mióta vagyok itt, de lehet, hogy úgy 11 hónapja vagy annál több vagy kevesebb. Nem is tudom. Hirtelen Jimin jött be. A sarokba húzódtam és remegtem. Talán elérte, hogy újra a 8 éves Yoongi legyek.  Így már mindentől félek. Ha szólni próbálok csak ilyen 'hm', 'he' meg ehhez hasonló "szavak" jönnek ki. Igen. Magyarul már nem beszélek. A szemem a sötéthez van hozzá szokva, így lehet ki égne a retinám, ha ki mennék a napra. Ahogy láttam Jimin a földön ült és idegenek jöttek. Ahogy közeledett az egyik egy zseblámpa volt nála és rám világított. Azonnal el takartam a szemem, mert nagyon fájt. Hirtelen megszólalt.

-Jungkook! Ő az! A bátyám! •ölelt át. Még haptefóbiás nem lettem hála égnek. De, ha az idegennek én a bátyja vagyok, akkor ez TaeTae. Végre megtaláltak. Vissza öleltem a csöppnyi erőmmel és könnyeim utat eresztettek maguknak.

-Yoongi. Végre, hogy meg vagy. Annyira hiányoztál. Hogy vagy? Hogy érzed magad? •már szólaltam volna meg, mikor rá jöttem, hogy nem tudok beszélni, mert nem emlékszem, hogy hogyan kell.

-Miért nem válaszolsz?? •nézett rám, majd Jimin szólalt meg.

-Nem beszél. Elment a hangja. •mondta el a helyzetet. Igazából nem ment el, hanem el felejtettem, hogy hogyan kell.

-Ez is a te hibád bátyó. •és fejen lőtte Jimin-t Jungkook. Fel se ismerem. Mikor még én is láttam egy gyönge, ártatlan fiú volt, aki még egy hangyának se ártott volna. Most meg. Olyan, mintha magamat látnám, mikor még erős voltam. De mostmár gyenge. A bátyám fel kapott és a szememet be kötötte, nehogy megvakuljak oda kint. Be takarta meztelen testemet egy takaróval és el indultunk az autóval. Kis idő után haza értünk és megint fel emeltek. Újra egy ismerős hangot hallottam meg. Ez Jin. Meg mosolyogtam, hogy hallhatom a hangját.

-Szóval. Mi a baj Yoongi? El mondod mi történt? •kérdezte meg tőlem. Már a rendelőjében fekszem.

-Jin hyung. Yoongi már két éve nem szólalt meg. •mondta el TaeTae Jin-nek a helyzetet. De várjunk csak. 2 éven keresztül voltam fogságban Jimin-nél?? A szememből próbáltam le venni a szemkötőt, hogy megtudjam őket nézni, de lefogták a kezem és le szorították. Nem. Nem akarom én ezt. El kezdtem küszködni és a könnyeim is utat eresztettek maguknak újra.

-Yoongi. Nyugodj meg. Nem bántunk. •még jobban mocorogtam és már kiabáltam is. Lassan a hangom is elmegy és, akkor végleg néma leszek, hogy még kiáltani se fogok majd tudni. Jhope-ot akarom. Végül egy szúrást éreztem és el aludtam.

~Taehyung szemszöge~

Végül muszáj volt Yoongi-ba be adni a nyugtatót. Annyira rossz így látni. A házban senki se tudja, hogy milyen volt 8 évesen. Vagyis egy valaki tudja. Az a bátyánk, de megölte. Mintha nem ő lenne. Talán Jimin vissza hozta azt a 8 éves Yoongi-t, akiről annyit hallottam? Látni sosem láthattam, de hallottam róla. Próbáltam el képzelni, hogy hogy nézhetett ki, de semmi.

-Jin hyung. Amíg vizsgálod Yoongi-t, meg nézhetem Jhope-ot?

-Hát persze. •és folytatta Yoongi vizsgálását.