Beléd bonyolódva

8 rész

- Vedd fel Sasha, kérlek... - imádkozom magamban miközben a barátnőm számát csörgetem.
Már majdnem feladom és kinyomom a hívást, de abban a pillanatban felveszi:

-Jenna? TE még élsz? - kérdezi Sasha jókedvűen a vonal túloldaláról.

Sashat 7 éves korom óta ismerem. Együtt jártunk általánosba egy ideig ahol legjobb barátnők voltunk, de költözésük után is tartottuk a kapcsolatot. Szinte minden szabadidejét nálunk töltötte, gyakran tartottunk ottalvós bulit és ott voltam neki, mikor az új sulijában cikizték és emiatt nem akart bejárni.
Utoljára a 15. szülinapján hívtam fel, de azután történt valami az anyukája és az én anyám közt és azóta nem írtam neki, pedig ő sokszor keresett. Nagyon szeretem ezt a vörös hajú dilis lányt, akivel egykor mindent megbeszélhettem, és kisirhattam magam a rossz napjaimon. Remélem meg tud bocsátani.

- Szia Sasha! Igen, élek még! - válaszolom kicsit zavartan.

- Minden rendben? Ezer éve nem beszéltünk...

- Nagyon sajnálom Sisi - ez a beceneve amit én adtam neki- borzasztóan hiányoztál.

- Te is nekem J - mondja és hallom a hangján, hogy elmosolyodik.

Hatalmas kő esett most le a szívemről.

- Az a helyzet, hogy Washingtonba költöztem és reméltem van kedved találkozni.

- Most viccelsz? Már hogyne lenne! Tényleg nagyon hiányoztál, Jen - mondja a jókedvű lány ezzel teljesen bebizonyítva, hogy megbocsátott.

- Hétvégén házibuli lesz egy haveromnál- folytatja- gyere el velem.

- Jól hangzik. - mondom hálálkodva.

- Rendben szuper, de most mennem kell. Örülök, hogy hívtál, üdv Washingtonban baby- köszön el nevetve Sasha.

- Akkor majd írok még.

Azzal letettem a telefont. Végre úgy érzem van életem.

Most gondoltam bele, hogy egyébként még soha nem voltam házibuliban. Legalább is olyanban nem, ahol velem egykorúak buliznak menő zenére és közben szeszesitalt fogyasztanak. Izgatottan várom a hétvégét.

*****

Egy ideig még fetrengek az ágyamon, már átlapoztam az összes könyvem, leellenőriztem az összes közösségi oldalt, átnéztem a galériámat és úgy érzem már nem tudom mivel lekötni magam. Kimegyek és iszom egy jeges limonádét, az mindig jól esik mikor ilyen borzasztóan meleg van.

Ahogy kinyitom az ajtót, Dlyan nyitott szobája tárul elém. Mivel szemben van, így alig 2 méternyire van tőlem.

Ne! Felejtsd el Jenna! Nem nézhetsz be oda. Nincs ott semmi keresni valód.

Elindultam a lépcső felé de hirtelen Dlyan ajtaja előtt termettem. Unom már, hogy a kíváncsiságom hajt mindig, nem pedig a józan eszem.

Végül belépek a szobába.

Dylan - hála az égnek- nincs bent.
Az ágya most rendezett, nem hever a földön egy ruhadarab sem, és minden tiszta. Ahogy szétnézek a szobában úgy érzem magam, mintha a kis 8 éves Dylan kuckójában lennék. A könyvespolcok tele vannak Marvel képregényekkel. Ágya fölötti polcon van pár menőbb autó kicsi mása, és pár figura is, közöttük pókember, amerika kapitány. Egy vitrines szekrényben kivilágított üveg mögött vannak olyan figurák, amik még dobozban vannak.

Azon veszem észre magam, hogy mosolygok. Biztos vagyok benne, hogy ezt az oldalát nem sokan ismerhetik és hirtelen már nem is egy bunkó szemét alakként gondolok Dylanre, hanem egy aranyos kisfiúként aki kincsként őrzi ezeket a dolgokat.

Keresel valamit? - hangzik fel Dylan hangja a hátam mögött, a szemét, bunkó Dylané.

- Ne- nemm, én csak... - hirtelen nem is tudom mit mondjak de egy legyintéssel belém folytja a szót, jelezve, hogy ne mondjak többet.

- Attól, hogy nyitva hagyom a szobám, nem azt jelenti, hogy bejöhet rajta bárki.

- Rendben én, sajnálom... és a tegnapit is - mondom lesütött szemekkel.

- Rendben, most menj ki.

Oké nem kellett volna bejönnöm, de nem kellene ilyen szemétnek lennie.

Elindulok az ajtó felé de vissza húzza a vállam, hirtelen olyan Deja Vu érzésem lesz.

Maga felé fordit majd a szemembe néz de nem szól semmit.

- M- minden oké? - motyogom