Vétkezők ideje ✓

23. fejezet

Végül elfordultam tőle, morcosan hátat fordítva neki.

Éreztem, hogy finom puszikat nyom a nyakamra, amitől lúdbőrözni kezdtem, és kellemes érzések futottak végig a testemen.

– Ne csókolgass, dühös vagyok rád – dörmögtem az orrom alatt.

– Majd megbékélsz – motyogta a bőrömre és megcsókolta a kulcscsontomat.

Komolyan, hogy lehet ennyire beképzelt?

És a leggázabb, hogy még igaza is volt!

Ezek után készített egy képet azzal a címszóval, hogy az első ,,komoly" vitánkon vagyunk túl és ennél durvábbat nem is kíván. Én a kamerába néztem durcásan, mint egy kisgyerek, Bradley meg...ő meg olyan szeretettel pillantott le rám, hogy az ütő is megállt bennem.

A szemében olyan melegség volt, amivel talán egyedül anyu illetett eddigi életem során. Mintha én volnék a legértékesebb kincs a földi életben.

Ez volt a kedvenc képem, így legalább ezt eltárolhatom, ha más még az időbe fogságába esve eltűnik.

Éreztem, hogy valami összeszorítja a mellkasom. A magányosság karma kóstolgatott. Tudtam, amint Bradley kilép az életemből, újra egy sivár vidéken találom magam.

Letettem az éjjeli szekrényemre a mobilomat, lehajtottam a fejemet a párnámra és próbáltam jó messzire űzni eme gondolatokat annak érdekében, hogy az álom feledésbe kísérjen. Ha még nem is egy örök életre, hanem csak pár órára.

❖

Ahogy beléptem az öcsém szobájába, azonnal úgy éreztem, hogy fojtogat a hely. Több szempontból is. Egykor ez volt az én szobám, de miután Sebastian megszületett nem tartottam rá igényt és beköltöztem a rumlis szobába.

Délutános voltam a Dungie-ban, így nyugodtan elintézhettem a dolgokat, míg Sebby az iskolában koptatta a padot. Így ennek szellemében kezdtem átkutatni a szekrényeiben, a ruhái között, ahol csak tudtam.

Egyszer már eljátszotta a bizalmamat, azóta pedig rendszeresen ellenőriztem a szobáját. Tudom, hogy ez a magánélet megsértése, de Sebastian pszichés betegséggel küzdött, így jó okom volt arra, hogy mindezt megtegyem. Egy mentális beteg esetében minden szabályt azért rúgunk fel, mert a saját érdekeit tartjuk szem előtt.

Miután semmit se találtam, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy semmit nem találtam. Mondjuk, az univerzális olló még így is magyarázatra szorult. De ezt majd később adagolom be neki.

Ki akartam menni, mikor a szemem az ablak felé terelődött. Mintha csak vonzott volna, úgy tettem meg a lépteket oda hozzá. Különösebb látnivaló nem volt, anyu elültetett egy facsemetét, ami mostanra helyes kis barackfává nőtte ki magát. Nem sokkal Sebastian születése előtt ültette. Gyakorlatilag együtt nőttek fel.

Tudtam, hogy anya az én érdekembe csinálta, mikor elmeséltem neki a történéseket. Hogy ne az a kép éljen bennem, ami egy életre beleégett a retinámba.

Még mai napig élesen hallom az ajtó nyikordulását a hátam mögött. Ahogy az ablakból nézek ki, és mit sem sejtve fordulok meg.

Ezt tettem most én is. Megfordultam. Az ajtó zárva állt előttem, ami azt sugallta, nincs mitől félnem.

De mégis így éreztem. Lelki szemeim előtt láttam a pecsétes farmeringét, éreztem az erős izzadtságszagot, és hallottam negédes hangját.

– Édes, kicsi, szép Antonellám – suttogta.