Antonella Gonzalez imádja tettetni, hogy átlagos. Ha átlagosnak lehet azt nevezni, hogy 26 évesen még mindig egy kisboltban dolgozik a mesterdiploma és a jogsi megszerzése mellett (harmadik nekifutásra ráadásul) és az anyjával és öccsével él, akik m...
Ops! Esta imagem não segue as nossas directrizes de conteúdo. Para continuares a publicar, por favor, remova-a ou carrega uma imagem diferente.
Kiváltságosnak érezheti magát az az ember, aki el tud búcsúzni hosszú időre egy szerettétől. A legtöbben, akik a halál kapujában állnak, öntudatlanok, vagy az álom viszi el őket a másvilágba. Így az, hogy képes vagy elbúcsúzni egy embertől úgy, hogy a tudata tiszta, hallja mit is mondasz, és érti is, hatalmas kiváltságnak minősül.
De ez a tény nem másítja meg azt az érzést, amit belül éreztem. Mintha a szívemet kitépték volna a helyéről, és nem éreztem magamba az életet. Mintha én is meghaltam volna, csak éppen még mindig itt vagyok és lélegzem. Az életfunkcióim automatikusan működtek, de ennél több életet nem éreztem magamban.
Hisz ma volt a napja. Jonathan ma fog itt hagyni minket.
Éppen a folyosón álltam, mellettem Maddie, aki folyamatosan arcát törölgette a végeláthatatlan könnyei miatt. Nemcsak ő, hanem az egész Fraser család le volt törve. Mr. Fraser tartózkodott éppen bent Jonathannél, és egész biztos voltam benne, nem tartja vissza az érzelmeit. Ma nyíltan kimondhattunk bármit, azt viszi tovább Jonathan abba a rejtélyes világba, amit mi, élő emberek sose ismerhetünk meg, míg ezen a bolygón élünk.
Nem voltak téveszméim, miszerint a halál után létezik valami természetfölötti. Mégis, az elmúlt órákban folyamatosan azon tépődtem, mi lesz ezek után Jonathannel. Csupán emlék marad, mígnem mi, akik ismertük és eltávozunk a földi léttől, úgy ő is velünk együtt távozik.
Ez nem volt igazságos. Jonathannek valami maradandót kellett volna alkotnia. Az élete egy részét mégis úgy élte, mint egy élőhalott. Megfosztották őt az álmaitól, a jövőjétől.
Igazságtalan az élet, amiért idő előtt elragadja oly sok ember életét. És ezzel egy hatalmas sebet ejtve a lelkünkön, aminek a hege életünk végezetéig ott marad.
– Mindig is imádott rémisztgetni – szólt halkan Maddie, a hangja megbicsaklott. – Féltem a bogaraktól, ő pedig betegesen gyűjtögette őket, és nem egyszer ijesztett meg velük. Valamikor egyenesen a ruháim között találtam egy százlábút. Az egész házat felvertem kora reggel.
Csendesen felnevettem, mert ez annyira Jonathanre vallott. Szerette mindig is a húgát szívatni. Egyszer megkérdeztem tőle az okát, amit most el is magyaráztam Maddie-nek.
– A nagy bátyóknak kötelességük húzni a kis testvéreiket, ha pedig más tenné velük szembe, akkor meg kell őket védeni, mivel más rajta kívül nem teheti ezt meg.
– Nagyon jó testvér, annak ellenére, hogy sokat hülyéskedett velem. Mindig ott termett, amikor csak segítségre volt szükségem – mondta, miközben nedves zsebkendőjét végig futtatta arcán és szemén, és egész biztosan csíphette, mert vöröslött a bőre. – A baleset óta néha úgy érzem, mintha egy álomba csöppentem volna, és csak arra várok, hogy felébredhessek.
Megértettem az érzéseit. Olykor én is olyan világban találtam magam, ami olyan, mintha nem is az igazi volna, csupán egy gyenge utánzat. Mégis, a fájdalmat nagyon is éreztem.
