We are not average ✔️ (Teen Wolf ff.)

15.)

Valami történik nem tudom micsoda, hirtelen ismét egy fehér tisztáson találtam magam. Egyedül voltam senki sem volt ott rajtam kívül. Hirtelen megpillantottam egy ajtót, elkezdtem sietni felé, kinyitottam és hirtelen Scott lakásában találtam magam. De most más volt, pár darab használati tárgy elkezdett életre kelni, lebegtek. Majd hirtelen megjelent egy alak fehér fényben pompázott és már-már vakító volt. Ez az alak egyenesen Scott szobájába vezetett, félve követtem őt, mert őszintén nem tudtam mást tenni. A szoba közepén megállt az alak, majd mély, ijesztő hangon megszólalt.

- Tudni akartad, miért viselkedik így veled Scott McCall...hát itt van a bizonyíték - egy kézmozdulattal felém repített egy ezüst karkötőt. Pontosan a kezembe érkezett. Ekkor átjárt pontosan az a fajta érzés, amit mindig érzek ha vele vagyok. Megjelent előttem egy emlékkép. Párizsban voltam és pontosan abban a házban, ahol laktunk. Apa a kanapén tv-t nézett, hirtelen megszólalt a csengő. Apa kinyitotta az ajtót és Scott volt az ajtó másik oldalán.

Következő beszélgetés Scott és Joe Moore között zajlik:

- Jó...jó napot Mr. Moore!

- Szia Scott, te mit keresel itt?

- Beszélni szeretnék Önnel.

- Fáradj be, miről lenne szó?

- Mr. Moore nagyon szépen megkérem költözzenek vissza Aisha-val, tudom hogy maga szerint nem biztonságos és a sok tragédia miatt megértem, hogy nem akar. De Aisha-nak még is biztonságosabb lenne, meg tudnánk védeni. Itt vagyok én, mint vérfarkas és Derek Hale is, Allison vadász. Meg tudjuk védeni magukat. Csak kérem költözzenek vissza, szükségem van Aisha-ra.

- Scott megértem, hogy fontos neked és tudom, hogy ilyen szoros barátságot nehéz csak úgy otthagyni. Nekem is fontos és az apjaként felelősséggel tartozom érte, díjazom hogy megakarjártok védeni, de még gyerekek vagytok. Aisha-nak jó lesz itt és arra kérlek ne bolygasd fel neki az életét. Így is nehéz nekünk.

- Mr. Moore nem tehet úgy, mintha teljesen normális ember lenne. Ő egy különleges képességekkel felruházott látnok és közénk tartozik.

- Lehet, hogy nem átlagos. De számomra az lesz és most kérlek menj el.

- Még mielőtt elmennék, ezt adja át neki. Ez legalább emlékeztetni fogja, hogy fontos nekem-nyújtott át egy ezüst karkötőt apámnak Scott. Majd fogta magát és elment.

Helyszín váltás következett most a suli udvaron találtam magam, éppen pompom edzése volt a barátnőmnek és azt néztem meg. Furcsa volt külső szemmel látni magamat, majd észrevettem Scott-ot, aki elbújva egy bokor mögött figyelt. Odamentem hozzá és csak figyelt mozdulatlanul. Egyszer csak megszólalt.

- Örökké szeretni foglak Aisha Rose Moore - jézusom ezt most halálosan komolyan mondta. Akkor mindvégig ezt éreztem, az érzéseink kölcsönösek. És nem hagyott el, megpróbált visszahozni. Elragadott a pillanat és annyit vettem észre, hogy az arcomon kövér könnycseppek gördülnek le. Behunytam a szemem és visszakerültem az alak elé.

- Most már tudod az igazságot - ekkor az alak erős fénye megszűnt és pontosan láttam ki is áll velem szemben. Scott. Ezek szerint bent vagyok Scott elméjében, de ez hogyan hiszen...hiszen nem kaptam rá engedélyt és ekkor leesett. Igen is engedélyt kaptam rá, mindig is volt engedélyem rá. Azok az érzelmek nem az enyéim voltak hanem Scott-é. Én mindvégig azt hittem, hogy az enyém, mekkora hülye voltam. Itt volt egész végig a szemem előtt a válasz.

- Engedj vissza Scott-hoz - parancsoltam az elmémnek és pár másodperc múlva visszatértem a lakásunkba.

- Minden rendben Aisha, sápadtnak tűnsz - felnéztem ismét egyenesen a szemeimbe, de éreztem ahogy a könnyeim, mint egy vízesés elkezdenek folyni. Scott nem szólt semmi csak magához húzott és szorosan tartott a karjaiban. Gyengéd mozdulatokkal elkezdte simogatni a hátam, hátha megnyugszom, de nem sikerült. Míg végül eltoltam magam tőle.

- Scott most menj el kérlek...

- Nem kizárt Aisha, nem hagylak itt - fogta meg arcomat és a hüvelykujjával törölgette a könnyeimet.

- SCOTT AZT MONDTAM MENJ EL - üvöltöttem rá, tudta hogy most teljesen összetörtem és jobb ha elmegy. Végül ő is belátta. Az ajtó irányába ment még egyszer visszanézett rám majd szomorúan becsukta az ajtót maga után. Felfutottam a szobámba bezártam az ajtót, az ajtónak nekidőlve csúsztam le a földre, a lábaimat magamhoz húztam, a fejemet ráhajtotta a lábamra és zokogni kezdtem.