Megfáradt húrok - Egy verseskötet

Napvirág

 Napsugarak simogatnak ezer kis arcot,

Egy apró sárga virág szirmai.

Milyen csodálatos a fénye!

Irtózatos, hogy mégis elsorvadt...

Semmi sem tart örökké.

Ott hever a mocsokban,

Lyukacsos levelein kövér hernyók lakmároznak,

A sárga szirmok lefonnyadtak,

Nincs többé éltető világosság.

Reszkető kölykök

Életetek mivé lesz nélküle?

Megvédeni ki fog, ha lentről eljönnek értetek?

Istenetek saját hamvába dőlt,

Száz meg száz angyala szárnyát magával vitte

Zokogó senkiket hagyva maga után.

Talán el kéne löknötök magatoktól

Őt, ki jövőtöket magával ragadta a Pokolba.

A sirámaitok nem hozzák vissza.

Zengjék hát az egek inkább az átkaitokat.

Éhező korcsként is szép lehet az élet.

Jeges utakat róva,

Sárban taposva,

Züllött utcák züllött népe közt vegyülve.

A lentiek nem is tűnnek olyan rémisztőek talán.

Ki a megmondhatója, mi végre változunk?

A halott isteneink biztosan nem.

Igazán izgalmas dolog az élet.

Gyerünk, mondjátok ki!

Az égiek sohasem léteztek.

Zárva vannak a kapuk réges-régen.