Az óvóhely

3. Fejezet - Úttalan utakon

Károly összeszedte gondolatait, próbált legalább egy kis ideig nem eltűnt barátjára gondolni, hanem a küldetésére.
Fejében összerakta az útvonalat- milyen veszélyek, milyen települések várnak rá.
Első állomása a Bükkös nevű zóna lesz, amit elég sok szélsőséges ember lakik- mind politikailag, mind személyiségileg, onnan Miskolcig könnyebb útja lesz, a bükkszentkereszti zóna többnyire nyugalmas- ezen gondolatokkal nyugtatta önmagát is valamelyest.

Estére járt az idő mire elindult volna- már amennyire itt, a föld alatt számított egyáltalán a még valaha fent megszokott idő, de lepihent inkább előtte pár órára.

- Károly! Károly! - Hallotta a messzeségből a hangot, s ahogy közelebb ért a sötétből a szőrös arcú alak, úgy látta, Tamás áll előtte.
- Tamás! Hát te vagy az? Élsz? Lehetséges mindez?
Ekkor rohanó emberek zaja hallatszott Tamás mögül, és üldözni kezdték a férfit.
- Ne! Hagyjátok! Nem követett el semmit!
A négy alak mit sem reagálva Károly szavaira, hátba lőtték Tamást, a lövedék pedig egyenesen Tamás szívén hatolt keresztül.
- Neeee! - Pokoli fájó hangon felvisított barátja halálát látván.
Ebben a pillanatban zaklatottan felriadt álmából, s kicsit nyugtatta a gondolat, hogy mindazt a szörnyűséget, amit az imént átélt, csupán álmodta.

Nem tudott már ezután visszaaludni, inkább összeszedte felszerelését, és elindult a miskolci szárnyon.

Két napi járás után elérte Bükkös zónát. A település határát mindkét oldalról katonákból álló kitelepült őrs látja el, váltásonként négy-négy emberrel. Beljebb jutva a városka három külön részre oszlik kordonokkal, s egy-egy belső őrrel ellátva. A részeket különféle politikai pártok tartják kezükben, egyiket a kommunisták, másikat a nácik, harmadik pedig egyfajta szabad demokráciapárti irányítás alatt éli mindennapjait. Majdnem hétköznapi dolognak számítanak ezen a vidéken a polgárháborúk, és a puccsal leváltott önkormányzat.
Károly ennek a kaotikus bunkernek a fogadójában ismerkedett meg egy másik, vele hasonló korú felszínjáróval, Annával, akivel együtt jutottak túl az őrségen, és indultak tovább az alagút sötét útvesztőiben.

- Régóta járod a Pusztulatot? - kérdezte a fiú.
- Itt egy éve. Előtte az ózdi szárnyon másfél évig jártunk fel, de annyira kietlenné vált a vidék, több holmit nem tudtunk lehozni.
- Jártatok? Mi lett a többiekkel?
- Két volt sulis társammal, és jó barátommal jártunk fel, egyiküket Ózd vidékén vesztettük el, mikor egy borgor csorda támadt ránk, másik társam, Andris akut sugárbetegségben szenvedett a fenti radioaktivitás miatt, és fél éve ő is távozott az élők sorából.
- Sajnálom.
- Ne is törődj vele. És te? Mindig egyedül jártál fel?
- Dehogy. Legelőször harmincan mentünk fel, aztán valahogy mindig egyre kevesebben. Legtöbbet egy Dávid nevű sráccal voltunk fent, de őt felkarolták, úgyhogy már a Centrum zóna alelnöke. Egyébként pont ő volt az, akinek megbízásából most itt vagyok.
- Ilyen a mi sorsunk- mosolyodott a fiúra Anna.
- Valahogy úgy- ezzel a válasszal egy időre be is fejezték a beszélgetést.
Ahogy haladtak beljebb a rendszer mélye felé, egyre inkább hatása alá kerítette őket a végtelen sötétség.

Nagyjából két kilométerre lehettek még a bükkszentkereszti zónától, egyik irányból sem láttak semmi fényt, és az a rövid távolság is egyre hosszabbra nyúlott. Észre sem vették magukon, de már közel sem haladtak olyan gyorsan, mint korábban, lépteik egyre rövidültek, s fokozatosan valami láthatatlan, észrevehetetlen kábulat lett úrrá rajtuk. 

Egyszer arra eszméltek négy óra kába menetelés után, hogy fényt látnak a távolban, elérkeztek a következő lakott vidékre.
A bejutás ezen a településen közel sem volt olyan körülményes, mint Bükkösön, szívélyes fogadtatásban részesültek, segítőkész emberek vették gyámjukba őket itt tartózkodásuk idejére. A település főterén egy fogadóban gombából készült teával, és pálinkával kínálták őket, amit jólesően fogyasztottak, miközben a település vezetője szólt szót hozzájuk: