Az óvóhely

2. Fejezet - Egy új világrend

A kezdeti időkben a bükki légoltalmi rendszerben valamivel több, mint százezer ember lelt biztos menedéket. A huszonhárom település mindegyikét, s annak lakóit zónánként két-két katonatiszt tartotta irányítása alatt. Ezek a zónák eleinte szoros szövetségben álltak egymással, minden nap jártak postások a rendszer egyik végéből a másikig, akár biciklivel, akár gyalog szabadon utazhattak a lakosok mindenféle ellenőrzés nélkül. Élelmiszerből hiány nem volt, raktárkészletek tömve voltak belőle.
A hetek-hónapok során, ahogyan a modern világ egyik legnagyobb, és legfontosabb vívmányának, az elektromosságnak lassan híja kezdett lenni, divatba jöttek a rég elfeledett dinamólámpák, az elemlámpákat pedig az akkor még zsákszámra felhalmozott ceruzaelemekből látták el energiával. Aggregátor egyetlen egy volt csupán az egész rendszerben, a bánkúti zónában, ennek köszönhetően ez a helyszín valamivel modernebb maradt társainál.
Mindennapi fogyócikkek lettek a korábban nem túl népszerű vitaminkészítmények, ugyanis a föld alatt senki nem jutott napfényhez, elegendő friss levegőhöz, ami különféle betegségeket okozott a lakosság körében.

Az új időszámítás hatvanharmadik hónapjában elkezdtek megtelni a kórházak, valami furcsa új kór ütötte fel a fejét a sötétség labirintusai között.
Károly a megszokottak szerint összeszedte a málháját, gépkarabélyát, és elindult Dávid elé a varbói zónába.
Többnyire csend uralkodott az alagútban, néhány patkány kivételével senkivel, és semmivel nem találkozott. Nagyjából háromszáz méterre járhatott a településtől, mikor hallotta messziről a kétségbeesett kiáltást:
- Károly! Gyere gyorsan, szükségünk van rád!
Dávid kiabált neki messziről, aki Bánkút, azaz a Centrum zóna alelnöki feladatait látja el.

Két éve találkozott először Dáviddal, amikor már olyan szinten fogyni kezdtek a lenti világ felszerelései, hogy muszáj volt pár önkéntes vállalkozni egy küldetésre, és felmenni a Pusztulatba - Pusztulatként emlegették a fenti felperzselt, majd kihűlt, romoktól, és régi elhagyott kacatoktól teli világot.
Minden településről lett önként jelentkező a feladatra, összesen harmincan indultak ki egy olyan ismert világba, ami jelenleg a bomladozó emlékek halvány foszlányait tartogatta magában, és valójában teljesen idegenné vált az ember lényétől.
Az akkori harminc főből összesen tizenketten élték túl a kalandot. Kit a borgorok, kit a vérnyulak támadtak meg, öten pedig súlyos sugárfertőzést szenvedtek, majd két héten belül vesztették életüket.

- Dávid! Mi történt? – Kérdezte a katona hallva barátja hangján a kétségbeesést.
- Nagy a baj, valami lehet a levegőben. Kétszáz hordágyunk mind tele, nem tudjuk már hova rakni a betegeinket.
- Mi lett velük?
- Nem tudjuk mi se pontosan. Valami nyavalya bejutott a falak közé. Magas lázuk van, egyre zavartabbá válik, aki elkapja, volt már, aki rátámadt az orvosainkra is. Eddig nyolcvanan haltak bele, és közel kétezren biztosan elkapták.
- Valami ellenszer nincs rá?
- Pont emiatt kellenél most Te. Dani, a kutatócsapatunk vezető vegyésztechnikusa elkezdett dolgozni a gyógyszeren, csakhogy falakba ütközött a csapat. Egy olyan hozzávalóra lenne szükségünk, amivel az orvosok már a felszínen is kísérleteztek a háború előtt. Az anyag neve kalpicid, ami egész pontosan a szürkemarha véréből kivont különleges, és ritka anyag. A Megyei Kórház alagsorában füleseink szerint lennie kell belőle egy ládányival, azt kellene elhoznod.
- Hogy jutok oda? Bánkúttól messzebb még nem voltam, úgyhogy elég hiányos a térképem is.
- Fogd. – ezzel a mozdulattal Károly kezébe nyomta a régi, megfakult térképét. – Ezen rajta van minden járat.
- Honnan van ez neked? Ennyi idő alatt bezzeg nem bírtál nekem adni egyet sem, csak mikor már muszáj.
- Ne zsörtölődj már. Kincs egy ilyen térkép idelent. Az az igazság nekem is egyik jó barátomtól van, mielőtt utolsó útjára indult volna, azelőtt hagyta itt nekem.

A fiú megforgatta a térképet, vizsgálgatta a halvány fényben, egyszer csak térdre rogyott, és percekig szólni sem bírt.
- Mi a baj? Tán ismerted? – szólt hozzá Dávid.
- Régi jó barátom, bajtársam volt... – akadt el a szava.
- Nagyon sajnálom.
- Biztos meghalt? Mit tudsz róla? Felelj! – fakadt ki mérgében.
- Nyugodj meg kérlek, tudom mit érzel... Az az igazság két hónapja lőszerért indult el a barcikai szárny mélyébe, csakhogy azóta sem tért haza, nem adott semmi jelet magáról. Felderítőink ráadásul több borgor támadást jelentettek a szárny végéről, egészen a barcai zónáig. A szárny védelme romokban, a lakosságfele hozzánk menekült, nagyjából háromszáz civil maradt a régióban, akik segítik a járőröző katonáink munkáját, a többiek pedig jó eséllyel odavesztek.
- Rohadt borgorok... Hogy jutottak azok ide le?
- Régi naptár alapján itt a tavasz, ez beléjük van kódolva. Valószínű enni kerestek, és párzási időszakhoz készülnek, ilyenkor agresszívabbak. A szárnyvégén lévő vasajtó a jelentések szerint sérült, nem zárult le teljesen, úgy gondoljuk ott juthattak be.
- Ha még csak kis esély is van rá, hogy megtalálom élve, meg kell keresnem Tomit.
- Először a világmegváltást, kérlek... Ha nem jutnak az emberek gyógyszerhez,lehet vége mindannyiunknak.
- Legyen, de, ha megtudnál valamit róla, rögtön szólj!
- Mindenképpen. Na de menj most már, számítunk rád, vigyázz magadra az úton!