Elrablómba szeretve 18+ /B E F E J E Z E T T

14.rész

-Nhem jössz le vacsorázni?-kérdi még mindig pihegve Jungkook Jimin haját simogatva, ki csukott szemmel a mellkasán fekszik.

-Még egy kicsit!-puszilja meg mellét, majd belefúrja helyes kis pofiját.

-Addig lemegyek...Palacsinta jó lesz?

-Ühüm...-morogja, majd váratlanul ő is felül, ám ekkor óriási fájdalom nyíllal hátsó felébe.

-Jól vagy? Túl durva voltam?

-Még meg mered kérdezni te vadállat?-háborodik fel és a párnával tarkón vágja.

-Bocs! Ha már itt tartunk, te akartad, hogy megbasszalak! Én csak teljesítettem a kérésedet-ránt vállat egy szemforgatás kíséretében és kimegy a szobából. Jimin mosolyogva fúrja bele a pihe-puha párnába arcát és sikít egy hatalmasat. Furcsa, de azt érzi, hogy még soha életében nem volt ennyire boldog, mint most. Lefeküdt élete szerelmével és az a személy még viszont is szereti. Van ennél jobb dolog a világon? Sóhajtozva kikel az ágyból és a konyha felé veszi az iránt, ahol egy nem éppen boldog Jungkookot vél felfedezni.

-Mi a baj?

-Palacsintát szeretnék neked sütni, de már a másodikat égetem el, basszameg!-dobja el a kezében tartott kanalat és fortyogva leveti magát a székbe. Jimin hangosan kezd el nevetni hasát fogva, amit Jungkook nem néz olyan jó szemmel.-Bocs, hogy kedves akarok lenni!-forgatja meg szemét és hátra dől a székben.

-A kedvességet inkább hagyd rám. Majd megsütöm kettőnknek. De, ahogy mondani szokták, a szándék a lényeg és értékelem a munkádat Kook!-foglal helyet az idősebbik ölében és félénken mellkasára helyezi arcát.

-Hogy lehetsz egyszerre kurva idegesítő, ártatlan és rohadt szexi?-teszi fel a költői kérdést, majd belepuszil hajába. Jimin fénylő szemekkel kel ki az öléből és, alig tíz perc alatt megsüti a palacsintákat, melyeket kopogó szemekkel puszilnak be másodpercek alatt. A ,,laktató" vacsora után Jungkook a szőke fiút ölében viszi fel az emeletre apró csókokkal ajándékozva puha ajkait.

-Találkozni fogsz azzal a lánnyal?

-Azt hiszem...Igen...Tudod, kicsit félek az apámtól. Az emlékek-Jimin a fiú elkeseredett arcmimikáját látván egy együtt érző mosolyt küld neki.

-Semmi baj nem lesz Jungkook! Csak egy vacsoráról lenne szó. Holnap szerintem le is tudhatod. Csak nincs annyi dolga péntek este.

-Jó, reggel felhívom az apámat, hogy tolja ide azt a hájas seggét-villantja felé hófehér fogait, majd háttal fordul Jiminnek, amitől a fiú jókedve hamar köddé is válik. Talán, megbánta az együttlétüket? Vagy csupán az apja végett és a közelgő esküvő gondolata miatt ilyen? Tudja Jimin, hogy sok mindenen megy keresztül most, ezért igyekszik egy rossz szót sem mondani. Csendesen kimászik az ágyból és a barna laphoz tipeg.-Miért mész el? Ha szomjas vagy van víz az éjjeliszekrényen-emeli meg fáradt testét és hunyorítva próbálja meg kivenni a halvány fényben Jimin lényét.

-Hát...Azt hittem, hogy nem szeretnéd, hogy itt legyek...Mert, elfordultál.

-Gyere vissza! Nem haragszom csak fáradt vagyok. Sajnálom!-tárja szét izmos karjait, amibe Jimin fénysebességgel veti bele magát. Nem szabadna olyan könnyen megbocsájtania neki, hagynia kellene egy picit szenvedni, de egyszerűen nincs szíve hozzá. Mellesleg, ha Jimin be is menne a másik szobába Jungkook az ajtót is betörné, csakhogy vele aludjon. Befekszik a fiú mellé, fejét mellkasára hajtja és némán kémleli a sötét árnyalatú mennyezetet.-Jimin, nem tudom, hogyan is tegyem fel ezt a kérdést, de már nagyon furdal a kíváncsiság. Nem gond, ha nem szeretnéd megválaszolni a kérdést.

-M-mi lenne az?

-Anyukád halála után...Mi történt veled? Hogyan élted meg?

Jimin, mint mintadiák révén, így azon a napon is, mikor anyja életét vesztette; tanult. Akkor még nem is sejtette, hogy kerek egy óra múlva az élete kezd széthullani. Hideg, csípős, téli délután volt, melyet a sűrű hóesés tett gyönyörűbbé. A fiú néha-néha kipillantott fekete keretes ablakán a gyerekek által épülő hóemberekre nézve. Ő is kint szeretett volna játszani a többi vele egykorú gyerekkel, de a tanulást fontosabbnak tartotta. Így, hát visszavezette tekintetét a történelem füzetébe. Hallotta, hogy apja harsányan nevetve és tapsolva szurkol a kosárlabdameccsen lévő kedvenc csapatának. Annyira megszállottja volt a kosárnak, hogy egy alkalommal Jimint elvitte játszani az egyik közeli pályára, viszont ezt hamar fel is adták, mivel egyikünknek sem ment. Mindenhova dobták, kivéve a palánkba nem. Nevetve sétáltak a fagylaltoshoz, ahol anyjának is vettek egy gombóccal.

Éppen a következő könyvét vette volna elő fekete Adidasos táskájából, mikor apja telefonjának csörgését hallotta meg. Sietősen megragadta az eszközt és lefutott apjához, hogy felvegye. Jimin boldogan figyelte apját, ahogy anyja neve láttán felcsillantak türkizkék íriszei.

-Igen, szívem?-csengi be a kicsinyke lakást apja szerelemmel teli hangja. De az a mosoly, az a mosoly, amit Jimin az örökkévalóságig is képes lett volna elnézni eltűnt arcáról. Helyette kétségbeesés és némi félelem tükröződött rajt. A fiú nem értette, hogy mi az a rossz dolog, amit anya közölt apával.-Azonnal indulok!-csordul ki egy könnycsepp apja szeméből. Mi történt? Mi van anyával? Mit mondott neki? Ezek a gondolatok ostromolták Jimint.

-Apa?-pillant rá tágra nyitott szemekkel.

-Jimin, el kell most mennem! Ha haza érek elmondom! Ne menj sehova! Szeretlek!-és Jimin ekkor hallotta utoljára a szeretlek szót apja szájából. Idegesen futott fel a lépcsőn, melyeket kettesével szelt, és az ablakához futott. Ezúttal nem a hóembert építő kortársait kémlelte, hanem zokogó apját. Ekkor már sejtette, hogy valami borzalmas dolog történt, viszont ezt még nem merte beismerni magának. A könnyek már eláztatták zöld színű iskolai egyenruháját. Félt, félt, hogy soha többé nem láthatja anyját, de bízott a reménysugárban, mely házuknál uralkodott. Elrúgta táskáját lába közeléből, letérdel és elkezdett imádkozni. Már vagy tizedszerre mormolta összekulcsolt kezekkel, homlokát a jéghideg falhoz döntve, mikor ajtónyitódást, majd csapódást hallott. Azonnal talpra állt és hármasával szelte le a lépcsőket, hogy mielőbb fény derüljön félelmére.

-Apa, mi történik? Hol van anya?

-Jimin!-öleli át apja a fiút, mire elkezd zokogni.

-Apa...

-Anyád...Anyád meghalt!-csapta le az asztalon lévő virágcserepet, mely ráesett csupasz lábukra, viszont abban a pillanatban ez egyiküket sem izgatta. Elnyomta a fizikai fájdalmat a mentális. Miért bűntette meg Isten így a családot? Miért pont az ő anyjának kellett meghalnia?

-Ne! NE!-guggolt le a fiú és a levegőt is nehézkesen véve csapkodta a padlót. Élete ekkor kezdett el darabokra hullni, a reményt teljesen elvesztette azon a napon. Rengetegen hangoztatják, hogy a Remény hal meg utoljára. Park Jiminnek az édesanyja volt a reménye. Ő elvesztette a reményét, akkor mit csináljon? És azon a napon még nem sejtette, hogy még milyen sérelmekben lesz még része a közeljövőben, mind az apja felől, ki édesanyja halála után egy teljesen más, rossz emberré változott, másfelől, pedig az iskolában.

-Jimin? JIMIN! Minden rendben?-rázza meg erős kezeivel a vállát szerelme. Könnyes, fájdalommal teli szemeit Jungkookére emeli.

-Jungkook! Az emlék...Amikor anya meghalt...-zokogja a vállába.

-Jól van Jimin, nyugodj meg, már itt vagyok!

-Borzalmas volt...

-Nyugodj meg Chim!-puszilja meg ajkait a fiúnak. Könnyei rögvest elállnak. Hogyan képes ilyen könnyen és gyorsan megnyugtatnia csupán egy lágy csókkal? Lehet...Áh, kizárt, viszont...Lehet, hogy anyja után-ki reméljük fentről figyeli fiát-Jungkook a második reménye egy jobb és boldogabb életre? Valóban így lenne? Csak egy a gond. Ő nem Jungkook tulajdona, attól függetlenül, hogy vallottak egymásnak. Vajon csak füllentés volt az egész  Jungkook részéről?

-Jungkook...Te vagy a reményem!-szuszogja egyre jobban az álmok világába repülve.