Feladóm (Újra Írva)

hosszú út kezdete

-Akor mehetünk haza?– kérdezte Shoyo.
-Előbb még a papírokat el kell intézni. De igen, haza mehet, azonban minden héten 2szer vissza kell jönnöd gyógytornára hogy minél hamarabb lábra állhass. Szerdán és szombaton 15:00-ra kell itt lenni. A torna terem ahol a torna lesz a földszinten van de ezt úgyis el fogják mondani jövő hét szerdán. Valami kerdés?– mivel senki se kerdezett folytatta– akor a szülőket kérem hogy fáradjanak utánam, egy ápoló máris hoz egy kerekess széket amit a korház biztosít.
Hárman elindultak a papírokat intézni Iza meg kiment Natsuhoz akiről észre se vettük hogy kint maradt, én meg bent maradtam és segítettem Shoyonak átöltözni.
-Tobio– néz rám szomorúan– akor többet nem adsz fel nekem?
-Hogyhogy ez a legnagyobb problémád? Sok más dologban is meg fog ez akadájozmi– nézek rá csodálkozva– és amúgyis az orvos azt mondta hogy ha jársz gyógytornára újra lábra fogsz állni.
-És ugye mellettem maradsz amíg újra pályára állok?– kérdezte szinte suttogva.
Fölé mászva olyan közel hajoltam hozzá hogy éreztem a leheletét az arcomon.
-Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem– mondtam mosolyogva– ne gondold, hogy majd pont akkor hagylak itt amikor szükséged van rám.
-Veled akarok lenni, minden nap minden percben– ölelte át a nyakam.
-Akor hozzám kéne költöznöd– adtam egy puszit a fejére.
Fülig pirult szegénykém. Lemásztam róla és összehajtottam a kórházi ruháját majd az éjjeli szekrényre tettem.
-Tobio az öledbe akarok ülni– néz rám kis kutya szemekkel.
Leültem az ágyra és az ölembe vettem az apró fiút. Nem sokkal később meg is jöttek a szülők az orvos és az ápoló aki hozta a kerekess széket. Shoyot felemelve ültettem a székbe.
-Nem túl kényelmetlen– kérdem tőle.
-Fura de azt hiszem majd megszokom– eröltet egy mosolyt az arcára.
Két óra körül indultunk el a kórházból. Egy darabig én toltam a kerekes széket de nekem itt le kellett fordulnom. Átadtam Shoyot Izának majd elköszöntem.
-Reggel érted jövök és együtt megyünk suliba, oké?– simítom végig a puha arcát.
-Jó... de Tobio, nem akarsz átjönni?– néz rám szomorúan.
-Ha nagyon szeretnéd egy kicsit mehetek– mosolyodtam el.
-I-igen, nagyon szeretném– mondja vörös fejjel– megfogod a kezem?
A kezét fogva sétáltam mellette miközben őt Iza tolta.
Még szerencse hogy nem emeletes a házuk, szegény így is alig tud közlekedni. A szobájában őt az ágyra tettem és én is oda ültem mellé.
-Szeretnél bejönni holnap a reggeli edzésre?– kérdeztem.
-Én... igen, szeretnék– feleli bizonytalanul.
-Biztos? Én nem szivesen mennék ha nem játszhatnék.
-Nem játszhatok de attól még a csapat tagja vagyok, szeretnék személyesen elbúcsúzni a harmadévesektől– felelte valamivel határozottabban– mivel idén már nem hiszem, hogy lábra állok máshogy nem tudok elbúcsúzni.
-Ha ezt szeretnéd...
Ajkaira hajolva lágyan csókolni keztem, egyik kezemmel a hajába túrtam a  másikkal meg az ágyon támaszkodtam. Egyik karjával a nyakamnál ölelt, de mivel a másik be van gipszelve ezért nem nagyon használta.
-Sajnálom Shoyo de indulnom kell haza– néztem rá szomorúan.
-Neee, nem akarok egyedül maradni– hisztizett.
-Holnap érted jövök– adtam még egy búcsúcsókot– küldjem be Izát?
-Rendben– sohajtott szomorúan– hiszen ő is aggódott értem, legalább egy kicsit vele is leszek, igaz?
Szomorúan felsóhajtva indulok el az ajtó felé.
-Tobio, mi a baj?– szól utánam aggódva.
‐Nem jó téged így látni– megyek vissza hozzá– tudom hogy ez nehéz neked de higgy nekem, rendbe jössz és én végig itt leszek melletted. Bár egy darabig nem tudunk együtt játszani de amint vissza tértél annyit adok fel neked amennyit már nem bírsz elütni.
‐Ez jól hangzik– mosolyodik el– szeretlek.
-Én is szeretlek– indultam meg újra kifele.
-Várj– kiálltott utánam– ide adod a labdám?
Oda mentem az asztalához aminek a lábánál ott volt egy röplabda, ezt át is adtam neki. Kezeim közé véve az arcát csókoltam meg hosszasan búcsúzóul. Még szóltam Izának, hogy menjen egy kicsit Shoyohoz aztán elindultam haza. Hosszú és nehéz út áll Shoyo elött de igérem, végig mellette maradok.