A Maffia Otthona {Jimin ff.} ✔︎

3.

|Lara pov.|

- Nem.- csóválta fejét JinJin.- Még nem gyógyultál meg teljesen.- dobta el a kötést, amit az előbb vett le a lábamról, ami egy hónapja gyógyulgat.- A gyengélkedőn hagytam a kenőcsöt, mindjárt jövök.- sétált ki fáradtan. Szemem tágra nyílt a figyelmetlenségből, résnyire nyitva hagyott ajtó láttán. Kattogott az agyam. Végül arra jutottam, most vagy soha! A gyengélkedő a ház másik végében volt és szinte senki nem tartózkodott itthon. Szombat volt, azaz Jimin a csapat nagy részével elment valahová. Óvatosan kilestem, s mikor jónak láttam, kiosontam. Leérve a lépcsőn, megszaporáztam lépteimet. Senki nem volt lent. Tökéletes alkalom volt. Felkaptam egy slusszkulcsot, amit a a dohányzóasztalon találtam és a kijárat felé vettem az irányt. Az egy hónap alatt folyamatosan próbáltam meglógni, de ennél jobb alkalmat még nem kaptam. Beültem az egyetlen Mercedesbe, ami az udvaron álldogált, de több próbálkozás után sem akart begyúlni. Idegesen csaptam a kormányra, s hajamba túrva dőltem hátra a székben. Ekkor a visszapillantó tükörben megláttam Jimint.



Ijedten fordultam hátra. Szívem majd' kiugrott a helyéről. Szaporán kapkodtam a levegőt, míg ő mosolyogva figyelte kifehéredett arcomat. Villámként hasított belém a felismerés, megbabrálta a kocsit. Ekkor kiszállt s lazán, zsebretett kézzel kinyitotta az én ajtómat is, majd a jármű tetejére támaszkodva, lehajolt hozzám. Mosolyának már nyoma sem volt, szemei szikrákat szórtak.
- Hová is indultál pontosan?- ijesztő higgadtság ült hangjában, aminek hatására próbáltam labda méretűre gömbölyödni, miközben azt kívántam, bárcsak elsüllyednék a föld alá.
- Azt hitted, hogy csak úgy kisétálhatsz innen? Hogy felügyelet nélkül hagylak?- morogta. Sötét íriszeivel gyilkos pillantásokat küldött felém, mire lesütöttem tekintetemet. Már megtanultam, ha Jimin dühös, a felé mutatott alázat enyhíti a büntetést.
- Az enyém vagy!- sziszegte s combomra vezette egyik kezét, pont oda, ahol a bekötözetlen sebem volt.- A tulajdonom vagy attól a naptól fogva, hogy megmentettelek!- ujjait bőrömbe mélyesztette. Fájdalmas nyögés szakadt fel torkomból, de ekkor sem enyhült szorítása.
- J-Jimin... A seb... Ne csináld! Nincs bekötözve. Jimin!- nyöszörögtem.
- Nők!- fújtatott, szemét forgatva.- Szállj ki!- ragadta meg durván karomat és kiráncigált a kocsiból. Visszavitt a házba, s mindenki szeme láttára lökött be szobámba, aminek az lett a következménye, hogy a földön landoltam.
- Senki nem vihet neki ételt! Sem ma, sem holnap! Majd akkor kap, ha térden állva könyörög érte!- kiáltotta magából kikelve úgy, hogy a többiek is hallják, majd becsapta az ajtót és kulcsra zárta.
Órákon át írtam, jegyzeteltem. A Kooktól kapott lapok nagy részét megtöltöttem különféle feljegyzésekkel a függőben levő ügyem helyszíneléséről, egyéb bizonyítékairól és elméleteiről. De volt egy külön kupac, ami jóval nagyobb volt a többinél. Apám aktája volt. Szóról szóra leírtam mindent. Annyiszor olvastam már, hogy kívülről tudtam. Egy dolog hiányzott. A megoldás. Nem érdekelt, hogy mindenki feladta, hogy lehetetlen... Talán csak megnyugvást keresett a lelkem, de egyszerűen nem tudtam feladni, képtelen voltam rá.
Napok teltek el így, egyik reggel sem hozott változást. A fiúk egyessével bejártak hozzám, hogy ellenőrizzenek, mindegyiket név szerint ismertem, mert sokat foglalkozom ezzel az üggyel, meg néhányan közülük velem együtt nevelkedtek Mr. Kimnél, mint Jungkook vagy Jimin.
- A lehetetlent akarod megoldani.- szólt egy komoly férfi hang. Felpillantva, Jungkookkal találtam szembe magam. Észre sem vettem, mikor jött be. Csípőjét az asztalomnak támasztotta. Mély levegőt vett, ezzel kidomborítva mellkasát. A fekete ing megfeszült rajta, s majdhogynem ketté is repedt a fiú izmaitól. Alaposan végig mértem, csatakos, ében hajától, tetovált kezéig, amit szintén az asztalon pihentetett. Jóképű, okos fiú volt, de túlságosan forró fejű és gyakran gyerekes. Miután kibámészkodtam magamat, visszahajoltam jegyzeteim fölé.
- Ez nem mehet így tovább.- folytatta.- Enned kell! Így nem fogsz meggyógyulni.
- Jimin csak akkor fog enni adni, ha térden állva könyörgök érte. És én inkább éhen halok.- feleltem nyugodtan, miközben tovább írtam a jelentést, magamnak.
- Nem, ezt már nem hagyom!- lökte el magát az asztaltól és kiviharzott a szobából. Alig tíz perccel később visszatért egy megpakolt tálcával.
- Kérlek, egyél.- pillantott rám komolyan.
- Ez nem jellemző rád.- csóváltam fejemet.- Régen piszkálódós voltál és gyerekes és játékos. De ma olyan furcsa vagy. Itt szónokolsz és olyan komoly dumákat próbálsz nekem lenyomni, hogy újra gimis kislánynak érzem magam, akit megdorgált az apja. Mi van ma veled JK?
- Lara, kérlek! Nagyon szépen kérlek, egyél.- térdelt mellém, s fejét kezemre hajtotta, onnan suttogott megtört, sírós hangon.
- Jungkook!- álltam fel ijedten s pár lépést hátráltam a fiútól.- Mi ütött beléd? Hagyd abba! Bajba fogsz kerülni miattam...
- Jól van, elmegyek.- vett egy mély levegőt.- A tálcát itt hagyom. Ígérd meg, hogy harapsz néhány falatot, meg kell erősödnöd. Nem akarlak elveszíteni, megint...- lépett ki az ajtón, magamra hagyva millió kérdéssel.
Próbáltam összeszedni a gondolataimat és tisztázni magamban, hogy mi is történt az előbb. Jungkook, aki elvileg egy jó srác volt, akit az apám nevelt, úgy, mint engem, de hidegvérű gyilkossá vált, konkrétan nem tudta lenyelni a könnyeit, miközben előttem térdelt. Semmi értelme! Szerelmi bánata van, vagy Jimin kérte erre? Vagy csak simán megbolondult? Mi az, hogy elveszít? Ráadásul megint! Konkrétan ő lökött el magától. Senki nem kényszerítette arra, hogy beálljon a maffiába. Tudta, hogy rendőr vagyok, mégis megtette! És akkor ő veszített el?
Vettem a bátorságot s alaposabban megnéztem a tálcát, amit hozott. Semmi extra, rizs, csirke, tej és sütemény. Viszont valami szemet szúrt, mégpedig az édesség. Furcsa formája volt, s a rajta lévő marcipán minta sem volt éppen szokványos. Mégis úgy éreztem, hogy ismerős. Otthonos érzetet adott, biztonságot, és meleget sugárzott. Megnyugtatott.
Próbáltam visszaemlékezni. Igaz, hogy Jungkookkal együtt nevelkedtem, de csak 10 éves koromtól. Ami azelőtt volt, csak homály. Az utcán talált rám Mr. Kim, aki lányaként nevelt. De nem emlékeztem semmire az előző életemből. Nem tudtam magamról semmit. Viszont most... Minnél tovább néztem a tálcát, annál jobban kezdett kirajzolódni egy apró jelenet a fejemben. Hirtelen villant be minden.

Jungkook és én a sütő előtt guggoltunk és vártunk. Jóval kissebb voltam nála.
- Kész!- ugrott fel a jelzést meghallva.- Állj félre, állj félre! Ez forró!- nyitotta ki a sütőt és kivette a tepsit, ami tele volt mézeskalácsokkal, s köztük volt egy kis szerencsétlen, amit én készítettem.
- Omma! Omma! Nézd mit készítettünk neked Kookieval!- futottam oda egy szőke, fiatal nőhöz, aki mosolyogva vette kézbe ronda kis művemet, ami teljesen megegyezett a tálcán lévővel.

Sokkoltan álltam s nem tudtam eldönteni, hogy ez most valós volt vagy csak behaluztam magamnak. Újra és újra felidéztem a kis emlék foszlányt s két dologra koncentráltam. Kookra és a fiatal nőre. Lapokat vettem elő, s próbáltam őket minnél pontosabban lerajzolni. Egész éjjel fent voltam, s a reggeli nap sugarai az asztalon heverve találtak rám. Megdörzsölve fáradt szemeimet, észrevettem, hogy a rajzolástól óriási, fekete foltok tarkították kezemet. Felkeltem s a szobámhoz tartozó fürdő felé vettem az irányt, hogy arcot és kezet moshassak. Viszont mielőtt beléphettem volna, erőm elhagyott. Térdem megrogyott, s hirtelen minden elsötétült.