végre együtt

félelem

Reggel amikor felkeltem Tobio nem volt mellettem, kicsit körülnéztem és láttam hogy pakolászik. Ezen elmosolyodtam de aztán megláttam hogy nem összébb hanem ruhákat egy bőröndbe. Hova készül?
-Tobio?- szolalok meg reggeli rekedt hangomon.
Amikor észre vette hogy ébren vagyok kicsit össze rezzent. Ridegen nézett maga elé, behúzta a cipzárt a böröndjén majd oda jött hozzám.
-Sajnálom- a hangja is pont olyan rideg volt mint a tekintete ami megrémített- sajnálom, nekem nem megy... nem állok készen arra hogy gyerekem legyen.
Oda adott egy levelet és elhagyta a szobát a cuccaival együtt. Utánna akartam menni de nem tudtam mozdulni. Könnyeim megindultak az arcomon és az sem segített hogy elkezdtem olvasni a levelét.

Shoyo, tudom ez nagyon nehéz de én nem állok készen. Nem akarok gyereket, ha nem lettél volna omega biztosan tovább tartott volna. Én most elmegyek, kérlek ne gyere utánam, ne is keress. Találj magadnak valaki mást akivel boldog lehetsz és segít neked felnevelni a gyereket.

Levél végére érve keserves sírásba kezdtem. Tényleg itt hagyott? Egyedül? Úgyhogy az ő gyerekét várom? 6 éve várok arra hogy együtt elgyünk nem lehet vége ilyen egyszerűen. Légyszi Tobio gyere vissza, mond hogy csak egy rossz vicc volt de ne hagyj itt.... kérlek.
Hirtelen felülve keltem fel. Az órára nézek, 3:21. Csak egy álom lett volna. Lenézek magam mellé. Nem volt ott, nem feküdt mellettem. Újra könnyek szöktek a szemembe. Kérlek add hogy csak egy rossz álom legyen. Az ágyból kikelve indultam a szerelmem keresésére. Először benéztem a szobámba, nem volt ott, a fürdőbe, ott se, napaliba se. Minden helység után egyre jobban sírtam. Hol nem néztem még? Gondolkodj Shoyo hol nem nézted még? Hát persze, hogy mehetett ki a fejemből? A konyhába még nem néztem. Egyre jobban csak sírtam szaladtam a konyhához és ott volt. Ott ült egy pohár tejjel a kezében. Értetlenül és aggódva néz rám. A lábaim nem bírták tovább, össze rogytam és úgy sírtam mint még soha.
-Shoyo- szalad felém- mi a baj? Kérlek ne sírj!
Szoros ölelésbe zárt én meg úgy bújtam hozzá mintha ez lenbe az utolsó.
-Rosszat álmodtál?- simogatta meg a hátam nyigtatóan.
Lassan bólintok és még jobban szorítom a szerelmem. Nem hagyhatom elmenni, nem bírnám ki ha elhagyna.
-Elmeséled mi volt- hangja olyan nyugtató volt.
Megráztam a fejem. Menyasszony pózban felvett a földről és a konyha pultra ültetett. Melegített nekem is egy pohár tejet. Már percek óta ott ültünk és csak iszigattuk a meleg italokat amikor végre nagyjából összeszedtem magam.
-Tobio....- hangomon hallatszik hogy nem rég sírtam- ígérj meg valamit....
-Bármit ha attól jobban érzed magad- felelt rögtön.
‐Igérd meg hogy sosem hagysz el- emeltem fel a fejem hogy a szemébe nézhessek.
-Ez meg honnan jött?- nézett rám kérdőn.
-Azt álmodtam hogy elmész- szipogtam- és amikor felkeltem nem voltál ott és... és ez nagyon megijesztett.
-Ne butáskodj, sose hagylak el- jött oda hozzám és újra szorosan átölelt ezzel azt sugalva hogy tényleg nem hagy el- itt leszek amikor megszületik a gyerek és akor is amikor megtanul járni megbeszélni, együtt iratjuk be az oviba és suliba és semmiért ki nem hagynám azt a pillanatot amikor megismeri a röpit.
-Igéred?- néztem rá kiskutya szemekkel.
-Igérem- nevette el magát.
Lemásztam a pultról és a nyakába ugrottam. Lábamat összekulcsoltam a dereka körül, ő meg a fenekemnél fogva megtartott.
-Ideje vissza menni aludni- suttogta.
Én csak bolintottam tényleg kezdek egyre álmosabb lenni. Nem is emlékszem hogy elértünk volna a szobáig, valószínű hogy még elötte eladludtam és szerencsére már nem álmodtam rosszat.