Elementál Akadémia - Idem

Kilencedik fejezet

Még mielőtt a következő lépést megtehettem volna, az egész testem lemerevedett a szó hallatán. Hirtelen el sem tudtam dönteni, vajon jól hallottam-e a lányt – mert a hangból ítélve biztosan csaj volt, ráadásul volt egy erős gyanúm azzal kapcsolatban, hogy ki szólt utánam.

Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem. Egyfelől reménykedtem abban, hogy mégsem nekem szóltak be, csak félreértettem a szituációt. Másfelől, teljesen fel voltam háborodva, mert azzal az egyetlen csókszerűséggel, amit tizenkét évesen kaptam, nem gondoltam, hogy besorolható vagyok a ribancok közé. Ráadásul fogalmam sem volt arról, hogy miért nevezik még mindig így a lányokat, egy fejlett társadalomban élünk, mindenki azt csinálhat, amihez kedve van, anélkül, hogy megbélyegeznék őket!

Legvégül pedig: egy kicsit elöntött a büszkeség, mert kiérdemeltem a ribanc jelzőt az új iskolámban, technikailag az első tanítási napon, valójában pedig, miután eltöltöttem másfél hónapot az akadémián.

Kissé skizofrén?

Megpróbáltam elnyomni az elő-előbukkanő vigyoromat. Hivatalosan is kiborítottam az eddigi legszebb lányt, akit valaha láttam! Mi más lehet nagyobb önbizalomm gerjesztő, ha nem ez?

Lassan visszafordultam a terem előtt álló banda felé, így megbizonyosodhattam arról, hogy a tippem helyes volt. A gyönyörű lány a kis csoport előtt állt pár lépéssel, és kihívóan összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt, az arcán önelégült vigyor virított, amit kedvem lett volna letörölni a képéről.

- Kérdezd apádat, ő lehet, számolta! – Emeltem fel az államat pökhendin.

A kis csoport döbbenten nézett rám, miután felfogták, mire is céloztam az előző kijelentésemmel, de a düh hamar felváltotta a csaj arcán ülő hitetlenkedést, én pedig gondolatban elégedetten paskoltam meg a vállaimat.

A csapat mögül hiéna szerű vihogás csapta meg a fülemet, mire zavartan összehúztam a szemöldököm, nem értve, hogy mi folyik körülöttem. Látszólag a többieknek sem sikerült felfogniuk a kibontakozó helyzetet, de abban a pillanatban éreztem, hogy elönti a mosoly az arcomat, mikor egy kék és egy szinte fekete fejtető bukkant elő a banda mögül.

Krystal a hasát fogva, derékszögben állva vihogott, közben próbált előrehaladni, míg Riven az öklét a szájához szorítva sikeresebben kontrolálta magát.

Kitártam a karomat a felém igyekvő Rivennek, és bár eddig egyszer sem öleltük meg így egymást – csak Riven szokott átkarolni -, reméltem, hogy most ez megváltozik, mert egyrészt már igazán igényelnék több kontaktust kettőnk között, másrészt nagyon szivesen a csaj orra alá dörgölném az előttem álló csodafiú és a köztem lévő kapcsolatot.

Riven gondolkodás nélkül a derekam köré fonta a karjait és magához szorított. Egy pillanatra meglepődtem, mert azt hittem inkább valami baráti ölelést kapok, de a világért nem panaszkodtam volna az ölelés intenzitása miatt.

Vigyorogva felnéztem nevető arcára, és szorosabban összekulcsoltam a kezeimet a deraka körül.

- Szia! – volt minden, amit sikerült kinyögnöm, de Rivent láthatóan nem zavarta.

Az egyik kezével elengedte a derekamat, míg a másikkal továbbra is az övéhez szorította az én testemet. Az ujjai köré tekerte az egyik szőke hajtincsemet, majd a fülem mögé simította azt, és egy percre sem vette le a tekintetét az arcomról.

Eddig még egyszer sem nézett rám ilyen gyengéden, mint ott a folyosón, és ezzel a testem többi része is nagyon is tisztában volt. A gyomrom összeszorult, és éreztem, ahogy egy zsibbadó érzés fut végig a lábaimon, ami kockáztatta annak a lehetőségét, hogy ott helyben összeesek.