Elementál Akadémia - Idem

Hatodik fejezet

- Szóval, ez lenne az oly sokat emlegetett zabálda! – Nyugtáztam, amint Nell-lel beléptünk a terembe. Mögöttünk a bejárati ajtó hatalmas zajjal csapódott be, ami várható volt azok után, hogy mindketten a duplaszárnyú ajtó egy-egy felének a testünk előtt kinyújtott karjainkkal ütköztünk neki. Azt hittük, drámai vagy musicales hatása lesz a megérkezésünknek, de sajnos csak a hozzánk legközelebb ülő néhány diák kapta felénk a fejét, és ők is csak a becsapódás zajára.

Előző nap végül Nell-lel mindketten fentmaradtunk a szobánkban, úgy gondoltuk, hogy elég szociális interakció hatásának tettük ki magunkat egy napra, így a nap további részében együtt lazultunk. A vacsorát is kihagytuk, és helyette befaltunk két tábla oreos csokit, amit még otthonról hoztam magammal egy tonna másik édeséggel együtt.

- Igen, de a tanárok azt preferálják, ha étkezdének nevezzük – válaszolta Nell, a preferál és az étkezde szót úgy megnyomva, mintha egy francia előkelőség lenne. Minden elismerésem az övé, az orrhangot tökéletesen sikerült kiviteleznie.

- Társalgó, étkezde ezeket propagandának találják ki egy tizenkilencedik századból származó angliai uralkodó számára, vagy csak a saját elméjüket szeretnék a tanárok befolyásolni azzal, hogy így nevezik el ezeket a helyiségeket, és így olyan, mintha luxusabb körülmények között élnének? – gúnyolódtam, de a pimasz mosoly azonnal lehervadt az arcomról, amikor egy számomra ismeretlen női hangot hallottam megszólalni.

A szemem sarkából megpróbáltam egy gyors pillantást vetni Nellre, az ijedt tekintete, és a hullafehérre sápadt bőrszíne semmi jóra nem utalt. A testem teljesen megmerevedett, a vállaimat a nyakamig húztam, felkészültem a megalázó fejmosásra, ami az elkövetkező harminc másodpercben akármikor elkezdődhet, és egy lajhárt meggyalázó tempóval száznyolcvan fokos fordulatot vettem.

Először csak egy borzalmas pár fekete magassarkúra lettem figyelmes. Az a fajta volt, amire az ember ránéz, és fájni kezdenek a lábujjai és a sarka, egy fekete nyitott lakkcipő, ami a lábfejnél vészesen szűkülni kezd, és egy pánt – amit szintén a lakkozott anyag fed be – a lábközépcsontnál a magassarkúban tartja a lábat.

Aki ilyen cipőt hord, az vagy mazochista, vagy átverte az internetes weboldal, mikor a Wednesday Addams jelmezhez rendelte a kiegészítőket.

Arra lettem figyelmes, hogy az étkezde elcsendesedett, és a rövid, akadémián töltött időm során sokadszorra éreztem magamon a diákság kíváncsiskodó tekintetét.

Persze a vagány bevonulásunkra meg senki nem figyelt fel. Tipikus.

Felfelé emelve a tekintetem egyre több információt szívtam magamba a nőről, és megállapítottam, hogy valószínűleg utoljára tizenhét évesen fektették meg, és az ebből adódó frusztrációját rajtam fogja levezetni a kis közönség előtt. Ehhez az észrevételhez bőven elég volt a testtartását és a ruházatát megfigyelnem. Meg persze, az arca és a rajta látható kifejezés is sokat elárult.

A nő valahol az ötvenes évei körül lehetett, és biztosra mondhatom, hogy nem használt ezalatt az idő alatt egyszer sem ránctalanító krémet, amit külön kihangsúlyozott az, hogy a sötét haját olyan feszes kontyba fogta, aminek a látványától éreztem, hogy az én hajszálaim egy jó része azonnal adiosba vágta magát, és búcsút mondott a koponyámtól, mielőtt alkalmam nyílna arra, hogy kipróbáljam a hajszálaim ilyenfajta megkínzását.

Nagyon remélem, hogy a nő nem gondolatolvasó, mert biztos vagyok benne, hogy örökre elvágnám magam nála, ha tudná, mik járnak a fejemben, mikor ránézek.

- Miss Deity, esetleg bemutatná nekem iskolánk szemtelen új diákját? – Szólalt meg a hölgy, de kéréséből egyértelműen érezhető volt, hogy nem tűr ellentmondást.