A Mardekáros Mikaelson

24. Tengernyi rejtély

Az órák a mai napon csigalassúsággal teltek. Hope a Mágiatörténet órán dobolt ujjaival türelmetlenül az asztalán. Mindenki más aludt Binns professzor egyhangú monológjain. Ez volt az utolsó órájuk és a lány már nagyon izgult a találkozó miatt.

Mit akarhat megbeszélni? Nem értem Malfoy észjárását. Most miért ilyen kedves? Az első találkozásunktól kezdve ellenségek vagyunk. Még emlékszem a kisfiúra a talárszabászatból és a gúnyos megjegyzésére. Azon csodálkoztam, hogy hogyan lehet valakinek ennyire szőke haja. Nem gondoltam, hogy abból idáig jutunk. De meddig? Kedvesek vagyunk egymáshoz? Ennyi lenne? Vagy amikor olyanja van, akkor visszatér a megszokott arrogáns énéhez?

Ahogy megszólalt a csengő, elsőnek pattant fel a helyéről és száguldozott a szobájába. Kilenc óra még messze van, de addig is gondolkodnia kell. Talán még megír néhány házi feladatot.

A hálójába érve lehuppant az ágyra. Bella lelkesen az ölébe mászott, egy kis simogatás reményében. Hope egyből elkezdte kényeztetni szeretett macskáját.

- Jaj, Bella. Úgy gondolom, hogy kellene csinálni egy kis házi feladatot, nem de? - vakargatta meg az állat fülét, mire az hangos dorombolásba kezdett. - Sajnálom Édesem, de most le kell hogy tegyelek. - Bella ellenkezésbe kezdett, de nem sok esélye maradt gazdájával szemben.

Hope elkezdte keresgélni a pennáját, majd megakadt a szeme valamin. Meglátta azt a könyvet, amit a könyvtárban talált és az apjáról írták. Felvette a kezébe és még egyszer átfutotta a sorokat. Összeráncolt szemöldökkel nézegette, hiszen csak most tűnt fel neki valami. Sok mindent nem írtak le jól ebben a könyvben. Biztosan a szomorúság miatt nem vette észre. Olyan, mintha valaki nem sokat tudna a családunkról, de az apámat szörnyként akarta beállítani. És ez a könyv csak most került oda. Túl sok a gyanús tényező.

A tribrid nem igazán értette ezt az egészet, de most nem is ezzel akart foglalkozni. Van néhány órája a találkozás előtt, szóval neki kezdett a Piton által előírt beadandónak.

Nyolc óra táján már készülődött. Felvett egy sima fekete farmert és egy egyszerű zöld pólót, mély nyakkivágással. Haját leengedve hagyta, hogy tincsei lágyan simogassák vállát. Magára húzta a gyűrűt és nyakába tette a nyakláncot, amit karácsonyra kapott. 9 előtt 10 perccel indult neki az útnak. A csillagvizsgáló torony messze volt, de egy kis drámai késés belefér nem?

A kastély folyosói már kiürültek, hiszen mindenki a saját klubhelyiségébe vonult. Egy kicsit hátborzongatóan hatott a kihalt, hűvös falak között járkálni. Lassan odaért a toronyba vezető lépcsőhöz. Vett egy nagy levegőt és elindult. Amikor felért, meglátta őt a korláton támaszkodni. Háttal állt és a kilátást fürkészte. Nem csoda, hiszen gyönyörű volt.

- Szia - szólította meg a fiút.

- Hát eljöttél. - állapította meg, de még mindig háttal állt.

- Mint látod, igen - tárta szét a karját - miről akartál beszélni?

- Nem tudom - fordult szembe végre Hopeal - Csak beszélgetni.

- Csak beszélgetni? - ismételte a tribrid a szavakat ízlelgetve - De mégis miért itt? És miért most?

- Mert mások előtt nem akartam. És ez a hely szép - vonta meg a vállát.

- Hát rendben - sóhajtott Hope - Akkor beszélgessünk. - ült le a korlát mellé, hogy jól ráláthasson a tóra és a hegyekre.

- Nem fogok leülni a földre - fintorgott a szőke.

- Miért nem? - értetlenkedett a lány, majd végignézett Dracon. Szürke melegítőben és zöld pulcsiban volt. Haja kócosan állt. Mások lehet kilennének borulva, ha így látnák a Mardekár Hercegét, de Hope már hozzászokott. A klubhelyiségen belül mindig így öltözködik. Természetesen így is borzasztóan jól néz ki. Neked barátod van! Legyél észnél! Kólintotta fejbe magát gondolatban.