Még mindig szeretlek (még mindig szeretlek)

,,Idővel minden jobb lesz..."

Malia szemszöge

A buli másnapjának reggelén tulajdonképpen ugyanott voltam,mint a szakítás után.Teljesen kiborulva természetesen a bennem kavargó érzésekkel.Azt mondja mindenki,hogy idő kell egy ember elvesztése után,hogy idővel majd minden jobb és jobb lesz mígnem a fájdalom elmúlik és már csak az emlékek maradnak meg.Az idő mindent helyre tesz...ez a sablonos szöveg amit végig hallgattam a szüleim válásakor,majd anyu halálakor.

Elmondanám,hogy a fájdalom és szomorúság sosem fog elmúlni,maximum csak csillapodik,de a sok sérelem,átsírt vagy szimplán át nem aludt éjszaka, az azon való töprengés,hogy ,,Miért pont velem történik ez?"gondolatok nem múlnak el,nem törlődnek ki az életünkből és sosem felejtjük el.Mivel ezek bennünk maradnak,az életünk részévé válnak,pontosan ezért nem fog elmúlni,csak enyhülni a fájdalom,amit átéltünk valaha.A múltunk része lesz és hiába akarjuk elengedni,a múlt mindig megmarad és végig kísér vagy éppen kísért az életünkön.

Az életem része is lett,a nagyobb töréseknél.Ebből ha jobban belegondolok hármat is kaptam.
Elsőként a szüleim válását.Rengeteg veszekedés és kiabálás ára lett az,hogy végül leültek megbeszélni a dolgokat.Emlékszem ezt éjszaka akarták megtenni, gondolván,hogy én már alszok,de a vacsora közbeni feszült hangulatot hiába voltam még kicsi,felismertem és emiatt nem tudtam aludni.Akkor leosontam és mintha csak megéreztem volna,pont annál a résznél mentem le amikor a fontos és lényeges elköltözést(apa),az ez utáni időtöltéseket és kapcsolattartást velem,valamint az egymással való kommunikálást(hogy tartsák a kapcsolatot az én érdekemben)beszélték meg.Akkor még olyan kicsi voltam,hogy nem tudtam tiszteletben tartani a szüleim döntését,miszerint majd holnap elmondják nekem,felháborodva,dühtől fűtve indultam hozzájuk teljesen tanácstalanul a jövőre nézve,összetörten.Nagyon megijesztettem őket és alig bírtak lenyugtatni.Idővel elfogadtam ugyan a tényt(fogjuk rá),de sosem szűnt meg a fájdalom,ami akkor tört rám amikor abba gondoltam bele,hogy milyen jó életünk volt,vagy milyen jó lehetett volna.

A második ilyen törés az életemben az volt,amikor apának új élete lett.Szörnyű volt belegondolni,hogy már többé nem én és anya leszünk neki az elsők,hanem egy új nő lép az életébe,anya helyére.Én az utolsó pillanatokig képes voltam abban reménykedni,hogy majd egyszer ő és anya talán újra együtt lesz,ezzel egy családot alkotva,mint régen,de teljesen összetörtem,amikor apa elmondta,hogy gyereket vár Nina.Hogy mit éreztem abban a pillanatban,miközben apa izgatottan és mit sem sejtve,hogy mennyire nagy fájdalmat okoz nekem ezzel,várja a válaszom?
Óriási szomorúságot éreztem.Egy világ tört végleg össze bennem.Innen már nem volt visszaút.Már nem reménykedhettem abban,hogy a szüleim valaha is együtt lesznek és visszakapom a régi,szép és nem utolsó sorban egész életem.
Féltem,hogy ez az újabb változás hiába,hogy egy gyerek születése csoda,még rosszabbá teszi az életem.Féltem,hogy apa egyetlen pici lánya már nem én leszek,hanem vagy elveszi a pici lánya címet valaki,vagy egy kisfiú lesz,aki pedig apa szeme fénye lesz,az akivel apa tényleg mindent tud csinálni,hiszen mindketten fiúk.Ezek voltak a félelmeim.Mert addigra bebizonyította azt,hogy lehet akármilyen nő az életében,a lánya lesz neki az első.De abban a pillanatban ez megdőlni látszott, mivel már többé nem egy gyereke volt,hanem kettő.
Persze ez a félelem és a ,,nem akarok/nem szeretem a féltesóm" érzés csak addig volt bennem,amíg meg nem láttam élőben Hayleyt.Ott minden harag,csalódás és szomorúság elszállt,mert ő aztán semmiről sem tehet,hiába is akartam volna,nem tudtam volna semmit sem ráfogni.Ez az érzés lecsillapodott bennem,de sosem múlt igazán el,bármennyire is szeretném...

Az utolsó nagy törés idáig pedig anya halála volt.Ha úgy gondoltam valaha is,hogy a szülők válása majd az apa új családja a legrosszabb és legfájdalmasabb dolog a világon,akkor óriásit tévedtem...
Ez felül múl minden egyes dolgot.
Anya elvesztése mai napig nem csitult.Nincs olyan nap,hogy ne gondolnék rá.Ne jutna eszembe a hosszú barna haja,kék szemei,gyönyörű mosolya vagy éppen eszelős tekintete amikor haragszik rám.Sosem felejtem el,hogy mindig mennyire szerettem vele lenni,mennyi közös emlékünk van és, hogy a válásuk után ahelyett,hogy ez az egész széthúzott volna minket,csak jobban összekötött minket.Anya nem CSAK az anyukám volt,hanem a támaszom és a legjobb barátnőm is.
Istenem mit meg nem adnék azért,hogy éljen.Azért, hogy újra láthassam akár csak egy napra is,hogy halljam a hangját,még akkor is ha ordítani akarna velem.Szeretném megölelni,elmesélni neki mennyire beleszerettem valakibe,aki történetesen egy híresség.Szeretnék megosztani vele mindent, véleményt kérni és tanácsot,hogy most mit is tegyek.Vajon ő mit mondana?Mit tenne a helyemben?Egyáltalán kedvelné Harryt?Ezekre a kérdésekre,bármennyire is akarom,már sosem kapok választ.
Nem látom többé,nem ölelhetem át,nem akaszthatom ki azzal,mennyire szerencsétlen vagyok és döntésképtelen,mert az utóbbival eléggé feltudtam idegesíteni.Nem kérhetek véleményt és tanácsot se,mert ez már lehetetlen.
Az elvesztése okozta fájdalom még több mint egy évvel később sem sokat változott,még csak kicsit enyhült és annyiban lett jobb,hogy már nem sírok annyit miatta és elfogadtam,nem ragadhatok a múltban hanem élnem kell az életem,még akkor is ha ez nehéz.

Az idő segít igen,de nem abban,hogy elmúlassza a dolgokat,hanem,hogy enyhítsen a fájdalmon.
Bár egyenlőre nem látom,a Harry okozta sebek hogyan fognak begyógyulni.Jelen pillanatban még azt sem vagyok képes felfogni,hogy mikor lettem ennyire szerelmes belé,hogy képtelen vagyok elengedni.

-Malia-legyezte meg hirtelen kezeit a szemeim előtt Margaret.
-Bocsi nem figyeltem.Miről beszéltél?
-Min gondolkodtál ennyire?-nézett rám aggódva.
-Semmin,nem érdekes.Miről volt szó?-próbáltam terelni a témát,hogy ne kelljen róla beszélnem
-Na az nem érdekes,most van fontosabb dolgunk is,mint például,hogy min agyaltál annyit,ugyanis úgy látszik annyira elvesztél a gondolataidban,hogy nem vetted észre azt a tényt,hogy közben elkezdtél sírni.
-Mi?-esett le hirtelen,hogy még mindig kissé könnyezem
-Elmondod vagy nem akarsz róla beszélni?-nézett továbbra is aggódva,nem értve,ezt az egész kialakult helyzetet.
-Csak azon gondolkodtam mennyire kamu is az,hogy az idő minden fájdalmad elmúlassza...

Na erre egy igen értetlen fejet vágott Margaret,mivel nem tudta,ez hogyan is jutott eszembe arról a témáról amit éppen beszéltünk.
-És pontosan mire gondoltál?-tette fel óvatosan a kérdést,de úgy tűnt ezt azonnal meg is bánta
-Azon a fájdalmon,amit a szüleim válása,apa új család alapítása majd anya halála után éreztem.Ezek az érzések sosem múltak el csak csitultak bennem,anya halála meg még mindig a legfájdalmasabb pont az életemben.Majd elkanyarodtak a gondolataim oda,hogy vajon valaha is elmúlik majd az,amit Harry iránt érzek...-mondtam a végét már jóval halkabban,de úgy tűnt nem eléggé halkan mert Margaret fennakadt ezen.
-Hogy érted,hogy a Harry iránt érzett dolgok elmúlnak?
-Úgy Margaret,hogy elmúlik-e valaha is az érzés,hogy valakit szeretünk...

Mondtam ki,mire a velem szemben ülő barátnőm szó szerint lefagyott.
-Mi?Szereted?-igen,nagy szó ez az én számból,mivel anya halála óta nem sokszor hallani tőlem.A szeretlek szó ugyanis azóta átfogalmazódott bennem.Már nem használom annyit,és nem akárkinek mondom ki,mivel félek,hogy akárkit elveszíthetek azok közül akiket szeretek.Ez esetben pedig Harryt is akár.Bármennyire is féltem ettől az érzéstől,rá kellett jönnöm,hogy szeretem őt.
-Igen Margaret,szeretem őt.Nem tehetek róla.